A multitasking valójában nem annyira produktív, mint hisszük
Ahogy elkezdtem írni ezt a cikket, a 8 éves fiamat figyeltem, ahogy matek feladatokat old meg. Közben válaszolok egy barátom sms-ére, miközben a tűzhelyen épp az ebéd fő, és hallom, hogy jelez a mosógép, mert lejárt a mosás. Büszke vagyok, hogy mindezt egyszerre kivitelezem. Igazi multitasking mester lettem az utóbbi időben. Egyedülálló szülőként muszáj annak lennem. Hogyan tudnék különben mindent elintézni egyedül?
De mindezek ellenére, ahogy a fentieket intézem, a vízvezeték-szerelőt még mindig nem hívtam fel, és egy halom megválaszolatlan e-mail is vár a postafiókomban. Amelyek folyamatosan rákerülnek a holnapi elintézendő listára.
Ugyanakkor jó párszor vissza kell olvasnom az eddig leírtakat, ugyanis sok másra is figyelek. A mosógép pedig csak sípol és sípol, de még mindig nem teregettem ki. Az ebédet ugyan már elkezdtem, de a sok intézendő miatt nem maradt rá időm, hogy be is fejezzem, ezért inkább rendeltem helyette.
Általában nagyon büszke vagyok arra, hogy mindezt egyszerre meg tudom csinálni, de az az igazság, hogy egész idő alatt dekoncentrált vagyok és roppant rendezetlen.
És oké, hogy a ruhák várhatnak pár órát a mosógépben, amíg kiteregetem őket, és az elkezdett ebédet is félretehetem, és talán félig fókuszáltnak lenni nem is olyan rossz (bár vízvezeték-szerelőt valóban fel kellett volna hívni, de egy napot ez is várhat még). Talán ilyen az élet a 21. században.
Vagy talán csak túl sokat próbálok csinálni egyszerre. Lehet, hogy az időtakarékosság érdekében egy több részből álló feladat elvégzésekor drága perceket pazarolok el.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság egy tanulmánya rávilágít arra, hogy ahelyett, hogy produktívabbá, több feladatot egyszerre elvégezni képessé vagy pontosabbá válnánk, a feladatról feladatra ugrálás, a többi kiesett idővel együtt (amik elvonják a figyelmet: pl. közösségi média, vagy üzenetek megválaszolása) a produktív időnket akár 40%-kal is csökkenthetik.
40%! Ez azt jelenti, hogy a produktív időnk közel felét elveszítjük. Vagy még pontosabban: a hasznos időnknek csaknem a felét a feladatok közötti váltásra fordítjuk (vagy pazaroljuk?). Ezt hívják a váltás költségének.
A váltás költsége két részből áll: „az egyik a mentális kontroll beállításainak elvégzéshez szükséges idő, a másik pedig az előző feladatból származó kontroll beállítások átviteléből”.
Alapvetően a váltás költsége az az idő, amely ahhoz szükséges, hogy az egyik feladatból a másikba átlépjünk, és az az idő, amely ahhoz szükséges, hogy az agyunkat az egyik „szabálykészletről a másikra átállítsuk”.
Mit jelent ez vajon anyaként? A váltás költsége az az idő, amely alatt az agyamnak arról a beállításáról, hogy feltegyem a vizet forralni a sajtos tésztához, átállhasson arra a beállításra, hogy elolvassam az utolsó leírt mondatot a szövegemben. Vagyis átáll a főzésről az írásra.
Úgy tűnik ez a mentális váltás azonnal megtörténik (és esküszöm, hogy megtörténik). De a valóságban időbe telik – talán akár másodpercekbe is. De ezek a mikroszkopikus másodpercek, tizedek összeadódnak, főleg, ha egész nap feladatról feladatra ugrunk… feladatról feladatra.
Tehát ha ez a feladatról feladatra ugrálás nem is olyan eredményes, mint korábban gondoltunk, akkor mi lehet az alternatíva? A válasz annyira egyszerű, mint az egyszerű feladatok elvégzése: vagyis, hogy egy adott időben csak egy dologra összepontosítva, teljes egészében és teljes mértékben jelen lenni a feladatban, elvégezve azt, majd továbblépni a következő feladatra.
Vannak azonban kivételes esetek is. A Psychology Today riportja szerint „Az egyetlen kivétel, amelyet a kutatás felfedezett, hogy ha olyan fizikai feladatot végzünk, amelyet nagyon sokszor el szoktunk végezni és nagyon jól is tudjuk (vagyis rutinból megy), akkor ezt a fizikai feladatot elvégezhetjük egy mentális feladat elvégzése közben is.”
Tehát ha felnőttként tudsz járni, akkor tudsz egyszerre járni és beszélgetni. Személy szerint meglehetősen biztos vagyok benne, hogy össze tudom hajtogatni a ruhákat, miközben megfőzök egy sajtos tésztát.
De talán itt az ideje beismerni, a hogy a multitasking nem működik a gyakorlatban.
A cikk megírásának befejezéséhez meggyőződtem arról, hogy a gyerekek ettek és fel vannak öltözve, és elküldtem őket játszani. (Elég idősek már, így nincs szükség arra, hogy mindig felügyeljem őket játék közben.) A telefont repülő üzemmódra állítottam, és beállítottam a „ne zavarj” funkciót is. Aztán írtam.
Minden bizonnyal át kell állítani az agyunkat az új helyzetre. Épp elkalandoztak a gondolataim, és közben felálltam, hogy meglocsoljam a növényeket. Aztán a közelben volt a telefonom és érte nyúltam, de végül az önuralmam erősebbnek bizonyult. És csak írtam tovább. Befejeztem a cikkemet. Aztán felhívtam a vízvezeték-szerelőt.
Mindig is azt gondoltam, hogy egyszerre több feladatot ellátni azt jelenti, hogy nagyon termelékeny vagyok. Biztos voltam benne, hogy ha nem végzek el egyszerre több dolgot is, akkor nem teszek meg mindent, amit megtehetnék.
Annak ellenére, hogy szinte ellentmondásosnak tűnik, – hogy csak egy dolgot csinálhatok meg, holott akár négyet is csinálhatnék -, talán itt az ideje, hogy felülvizsgáljam ezt a hitemet. Talán végre itt az ideje beismernem, hogy a multitasking nem működik úgy, ahogyan szeretném. És talán még ennél is fontosabb beismerni, hogy a termelékenység nem a siker mércéje, amit mindig is hittem.
