Folytatjuk a beszélgetést a perinatális veszteségről Markó-Nagy Julcsival és Horváth Ramónával. (Az előző részt IDE KATTINTVA olvashatjátok el). Na de mi is az a perinatális veszteség? Ezt a kifejezést magzat, illetve a csecsemő halála esetén használjuk. Lehet ez méhen belüli elhalás, közvetlenül szülés után vagy születés alatt bekövetkező halál.
Szerintetek csak az értheti meg ezt a típusú gyászt, aki maga is átesett hasonlón?
Ramóna: Aki nem élte át, sokszor szimplán csak sajnál, vagy épp el sem tudja képzelni, mit él át fizikailag- lelkileg az, akivel megtörténik. “Elment a baba” mondják, de bele sem gondolnak, hogy egy várva-várt gyermekről beszélnek, és abba sem, hogy mivel jár az, mi történik ilyenkor. Szerencsére vannak emberek több empátiával, ők jobban bele tudnak helyezkedni a helyzetünkbe. De úgy gondolom igen, csak az aki szintén átélte. A legmélyebb együttérzést és megértést mind a sorstársaimtól kaptam. Ők azok akikkel nyíltan és őszintén beszélhetek, akik bármikor meghallgatnak.
Julcsi: Szerintem igen. Nyilván sokan próbálnak empatikusak lenni és beleképzelni magukat a helyzetünkbe, de ezt tényleg csak az tudja és érti meg, aki szintén elvesztette a gyermekét.
Van olyan oktatóvideó/film, amelyet megmutatnátok minden kívülállónak?
Ramóna: Van több film is, amit érdemes megnézni, mint például a The Starling, vagy a Pieces of a woman, ezek életszerűek, néhol nyersek és őszinték. Ha létezik olyan dokumentumfilm, ahol hús-vér anyák beszélnek a kisbabájuk elvesztéséről azt ajánlanám. Mivel konkrétan nem ismerek ilyet, Singer Magdolna – Asszonyok álmában síró babák könyvét hoznám fel, melyben magyar édesanyák beszélnek a veszteségeikről és küzdelmeikről.
Julcsi: Sajnos minden területen tabunak számít a perinatális gyász témája, azonban az utóbbi időben két film is megjelent a témában. A Pieces of woman az egyik, ami nagyon megrázó volt számomra, a másik pedig a napokban megjelent The Starling (A seregély), amit ugyan még nem néztem meg, de tudom, hogy sokkal inkább a gyász utáni életet mutatja be, illetve azt, hogy mennyire lehet más két ember gyásza, jelen esetben az apa és az anya gyásza.
Mit ajánlanátok azoknak, akik a szeretteiken szeretnének segíteni, de nincs tapasztalatuk hasonlóval?
Ramóna: Ami fontos, hogy semmiképp ne zúdítsanak közhelyeket az érintettre, ne érezzék úgy, hogy mindenképp mondaniuk kell valamit. Sokszor egy ölelés, egy apró figyelmesség többet segít minden szónál. Ne féljenek megkérdezni mire van szüksége a gyászolóknak. Ha beszélni szeretne róla hallgassák meg nyitott szívvel, ha csendre vágyik, csak üljenek mellette és fogják a kezét. Ne siettessék, csak kísérjék. Mindenkinek megvan a saját tempója amivel ezen a rögös, nehéz úton halad.
Julcsi: Szerintem a legfontosabb, hogy kérdezzenek, érdeklődjenek, hogy a veszteséget átélő szülőknek mi lenne a legjobb, mert ami nekem jól esett nem biztos, hogy másnak is jól esne. Ezzel nagyon sok kellemetlen perc megspórolható. Illetve ami még nekem jól esett, ha valaki éreztette velem, hogy igenis létezett a gyermekem, és nem úgy csinált, mintha semmi nem történt volna. Nagyon fontos, hogy nem szabad siettetni a gyászfolyamatot, mert az később csúnyán visszaüthet. Hagyni kell, hogy a szülők a saját ütemükben, a saját módszereikkel dolgozzák fel a történteket.
A veszteség utáni lét az életünk legnehezebb időszaka, ami elől nem lehet elmenekülni, amit meg kell élnünk minden mélységével
Mit mondanátok azoknak, akik most kerülnek ebbe a helyzetbe, mint mi?
Ramóna: Nehéz ilyenkor megtalálni a megfelelő szavakat, olyat mondani, ami balzsam a léleknek. Nem akarok olyat mondani, hogy idővel jobb lesz, ki hiszi azt el, amikor minden épp összeomlik körülötte? A veszteség utáni lét az életünk legnehezebb időszaka, ami elől nem lehet elmenekülni, amit meg kell élnünk minden mélységével. Most jogod van minden érzésedhez, jogod van gyászolni a kisbabád, és annyi időt adni magadnak erre amennyi szükséges. Haladj kis lépésekben, koncentrálj az adott napra.
Keresd azokat a tevékenységeket amik könnyebbséget hoznak a lelkednek, és azokat az embereket, akik melletted vannak ebben.
Julcsi: Ilyenkor nagyon sok dolog átértékelődik, átrendeződik. Ami eddig fontos volt, most már nem lesz az. Akik eddig az életed részei voltak, most lehet, hogy észrevétlenül lépnek ki onnan. Minden nappal egyre könnyebb lesz. Lehet tovább lépni úgy is, hogy közben emlékezünk. A kettő nem zárja ki egymást, még ha sokan így is gondolják és erőltetik a továbblépést. Merjék megélni az érzéseiket. Egy kiadós sírás után sokszor éreztem könnyebbnek a lelkemet. És ami nagyon fontos, ha úgy érzik nem megy egyedül, ne szégyelljenek segítségét kérni pszichológustól vagy perinatális szaktanácsadótól. Ha az első nem válik be nem muszáj leragadni annál a szakembernél, tovább kell keresni a megfelelőt.
Igaz-e a sztereotípia, miszerint az apák másképp gyászolnak?
Ramóna: Ha a saját kapcsolatomat nézem, azt kell mondanom, hogy igaz. A fájdalom ugyanaz, de a megélés más, a fizikai részét mégiscsak mi nők éljük át. Ráadásul legtöbbször a férfiakban az van, hogy nekik erősnek kell lenniük, elrejteni érzéseiket, és ez biztosan formálja esetleg késlelteti is a gyászfolyamatot.
Julcsi: Igen, szerintem ez sok esetben igaz, de nem lehet általánosítani.
A párotok hogyan élte meg a veszteséget?
Ramóna: A férjem eleinte felvette az „erős férfi szerepet”, képtelen volt beszélni a történtekről, elrejtette érzéseit a külvilág előtt. Csak én tudtam, hogy benne is ugyanúgy eltört valami, mint bennem. Azt, hogy szenved, mégis bejár dolgozni, gondoskodik rólam. Hónapokba és egy gyászfeldolgozó csoportba telt, mire eljutott odáig, hogy beszéljen az érzéseiről és az ikrekről.
Julcsi: A férjem sokáig próbálta magát tartani, miattam, hogy tartsa bennem a lelket ezért neki sokkal később jöttek a mélységek. De nagyon szeretem benne, hogy nem szégyelli a könnyeit, és kimutatja, ha rossz napja van vagy épp nagyon hiányzik neki Nimród.
Ti végig jártátok a gyász 5 fázisát, illetve melyiknél tartotok most?
Ramóna: Találkoztam szinte minden fázissal, de nem egy ilyen vonal mentén, és nem is pont ebben a sorrendben. A gyógyulás egyáltalán nem lineáris folyamat, sokszor inkább hullámvasút. Például nálam a düh vagy a lehangoltság is többször felbukkantak. Most az első évforduló idején ismét az utóbbit érzem.
Julcsi: Végig, de nem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez sokkal bonyolultabb annál. Nálam össze-vissza jelentkeztek a fázisok, volt mikor a harag után jött az elfogadás, aztán vissza csúsztam a depresszióba. És ez nagyon sokszor megismétlődött. Nem tudom melyik fázisnál tartok, mert vannak ilyen, és olyan napok is, de azt tudom, hogy már többször jó, mint rossz. Már többször mosolygok, mint sírok. És ami a legfontosabb, már nincs lelkiismeret-furdalásom amiatt, ha jól merem magam érezni.
Hogy látjátok magatokat 5 év múlva? Mertek-e egyáltalán a történtek után bármennyire előre tervezni?
Ramóna: Konkrét terveket már nem szövögetek ennyire előre, nincs olyan kép előttem, hogy 5 év múlva biztosan három gyermek szaladgál körülöttünk. Mégis bizakodom, mégis azt mondatja velem a saját belső biztonságom, hogy 5 év múlva más lesz, mint most. Mindig lesz benne egy „ikerpár alakú” hiányzó darabka, lesznek könnyek is bőven, mégis boldog lesz és örömteli.
Julcsi: Muszáj előre tekinteni, nincs más választásunk. De nagyon nehéz, nagyon sok a félelem, a bizonytalanság. Bízom benne, hogy 5 év múlva már bőven lesz egy testvére Nimródnak, akit felnevelhetünk, de abban is biztos vagyok, hogy a következő várandósságom hatalmas lelki munka lesz számomra a testi oldala mellett.