Amikor a mentális jóllét megroppan
Amikor valaki, akit szeretsz, szuicid krízisbe kerül, jó, ha tudod, mi a tankönyvi protokoll (szaksegítség a.s.a.p.). A tankönyvekben azonban nincs leírva, milyen érzés az anyáddal, barátoddal vagy a pároddal egy krízisambulancia portásának könyörögni, hogy engedjen be a kórházba, megítélésed szerint a szeretted szuicid krízisben van.
Átéltem: rettenetes, megalázó, kétségbeejtő.
Egy akut trauma hatására teljesen beszűkült tudatállapotba került valaki, akit szeretek. Sírva könyörögtem a kórház portásának, hogy engedjen minket egy pszichiáter színe elé, nincs most időnk heteket várni beutalóra, időpontra. Húsz perc győzködés után, amikor a portás már mindent tudott az illető életútjáról, beengedte őt. Engem nem. Járvány van… Ha nem pszichológus vagyok, és nem tudom, mennyire fontos a szakember mielőbbi bevonása, akkor a portás tizedik megalázó visszautasításánál biztos, hogy visszafordultam volna.
Az ellátórendszer hibái
Nem találok szavakat arra, ami a mentális betegek ellátása címszó alatt történik hazánkban. A covid miatt a pszichiátriáktól vettek el legelőször ágyakat és szakembereket, és ők azok, akik utoljára kapják vissza, miközben soha nem látott ütemben nő a mentális betegek száma. (Erről pl. itt vagy itt olvashatsz.)
A gyereket nem érdekli, hogy az ellátórendszer omladozik
Sokan tapasztaljuk, hogy gyerekünk nincs jól. Sokan megtapasztaljuk azt is, hogy szaksegítséget kérnek, de nem kapnak. Várólistára kerülnek a pedagógiai szakszolgálat pszichológusánál, a pszichiátriai ambulancián, de egy magánellátás igénybevételére is hónapokig kell várni.
Kapcsolódó cikk: Mi lesz veletek karantén gyerekek?
Az a tapasztalatom, hogy jelen körülmények között a pszichológus, pszichiáter segítségét csak az kapja meg, aki valóban elkötelezett és asszertív, küzd azért, hogy ellátást kapjon. Vannak olyan esetek, amikor szülőként nem spórolhatjuk meg ezt a küzdelmet, és ki kell állnunk azért, hogy gyermekünk – sőt a családunk – pszichés és/vagy orvosi támogatást kapjon.
Ilyen eset az, amikor észrevesszük, hogy a kamaszunk depressziós. Természetesen nem minden kamaszkori rosszkedv, hangulatingadozás jelent depressziót, hiszen nincs serdülőkor szélsőséges érzelmi viharok nélkül – ha mégis van, az aggodalomra adhat okot. Oda kell azonban figyelnünk, hogy észrevegyük, ha egy depressziós epizódba fordul át a kamaszos viharzás!
Kisiskoláskorban a gyermekek kb. 2%-a, serdülőkorban 5%-a diagnosztizálható major depresszióval**. Ha a gyerek viselkedése gyökeresen eltér a korábban megszokottól, hangulata depresszív és irritábilis, megváltozik az étvágya és az alvása, elveszti érdeklődését szinte minden iránt, értéktelennek tartja magát, vagy bűntudat gyötri, képtelen koncentrálni, romlanak a jegyei, akkor nem nézhetjük tétlenül a gyötrődéseit. Nem legyinthetünk rá, hogy ezek csak kamaszos hülyeségek! Nem intézhetjük el azzal sem, hogy lusta dög, csak bámulja a plafont/telefont, alszik és nem tanul!
Kapcsolódó cikk: 5 mentálhigiénés tanács kamaszoknak a társadalmi távolságtartás ideje alatt
A gyerek érzéseit mindig vegyük komolyan! Nekünk nevetséges apróság, de neki lehet, hogy az élet! Apám jelmondata volt: „Jaj kislányom, az nem úgy van, te csak azt úgy érzed!” – a saját érzéseimet hiteltelenítette ezzel. Talán nem ennyire egyértelműen, de akaratlanul is sok szülő bagatellizálja a gyereke megéléseit.
Nem csak depresszióban, de a „szokásos” kamaszos kilengések esetén is őszinte érdeklődéssel, empátiával (de nem tolakodással és faggatózással) érdemes a gyerek felé fordulni: ez jótékonyan hat a gyermek személyiségfejlődésére, énképére, a szülő-gyerek kapcsolatra.
Egyfajta genetikai hajlam is állhat a depresszió hátterében, de mára idejétmúlttá vált az az elképzelés, hogy külső, kiváltó események nélkül teljesen magától alakuljon ki a betegség. Lehet egy nagyobb törés, vagy sok apróbb stressz összeadódása, de mindig érdemes végiggondolni az elmúlt egy-másfél évet, ha azt gyanítjuk, gyermekünk depressziós lehet. A pandémiás helyzetben túl sokat nem kell gondolkodnunk… Van, akit a hónapokig tartó bezártság sodort a kétségbeesés szélére, van, akit az, hogy újra emberek közé kell menni és van, akit a jelen helyzet folyamatos bizonytalansága.
A major depresszió lefutásáról érdemes tudni, hogy egy epizód általában 8-9 hónapig tart. Ha semmiféle beavatkozás nem történik, fél éven belül akkor is javulni kezd a helyzet. A kiújulás esélye azonban igen nagy: 3 éven belül a gyógyult betegek több mint fele visszaesik***.
Klinikai értelemben vett depresszió esetén szükséges egy pszichiáter bevonása a folyamatba. Ha pedig a leghatékonyabb pszichoterápiát keressük depressziós gyermekünknek, akkor lehetőség szerint olyan szakembert keressünk, aki kognitív viselkedésterápiával foglalkozik! Ez bizonyítottan a leghatásosabb módszer a gyermek- és serdülőkori depresszió esetén. Nemcsak az aktuális helyzetben segít, hanem egy eszközkészletet ad a kliens kezébe, hogy a visszacsúszás legelején felismerje a jeleket és hatékonyan megakadályozza a visszaesést.
Amikor a lét a tét
A depressziónak, és egyéb mentális zavaroknak van egy szomorú és gyakori velejárója: a halálvágy, az öngyilkossági fantáziák vagy késztetések felerősödése. A befejezett öngyilkosságok 90%-ának hátterében megtalálható valamely mentális betegség (leginkább kezeletlen depresszió). Egy váratlan krízis hatására azonban még a legegészségesebbnek tűnő ember életében is előállhat egy beszűkült tudatállapot, amikor helyzetét oly kilátástalannak ítéli, hogy inkább a halálba menekül.
Ha aggódunk a gyerekünk testi épsége miatt, KÖTELEZŐ RÁKÉRDEZNI, hogy foglalkoztatja-e a halál és az öngyilkosság gondolata. Tévhit, hogy az öngyilkosságról való beszélgetéssel csak elültetjük a bolhát a fülében. Ha felmerül benne a szándék, akkor az érzések és késztetések pontos ismeretével meg tudjuk előzni a tragédiát.
Ha a válasza igen, akkor nem haragosan, nem kétségbe esve, a lehetőségekhez mérten nyugodt empátiával meg kell tudnunk, mennyire van akut életveszélyben. Beszéljük meg vele, hogy van-e már terve arra, hogyan, milyen módszerrel vet véget életének, beszerezte-e a szükséges kellékeket, eltervezte-e, hogy mikor teszi meg, és elhatározta-e, hogy megteszi!
Ilyenkor persze a szülő szeretne mindig ott állni fölötte, őrködni, de ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. A gyereknek iskolába, a szülőnek dolgozni kell járnia. Ha a helyzet annyira súlyos, hogy egy percre sem merjük egyedül hagyni, akkor ne mérlegeljünk: szükséges a hospitalizáció, vagyis vigyük kórházba! Bízzunk a megérzéseinkben, és ne riadjunk vissza egy mogorva portástól vagy egy undok kórházi dolgozótól. A szakorvosi segítségig sajnos a járványos időszakban át kell verekednünk magunkat néhány kevéssé empatikus és segítőkész dolgozón is.
** https://psycnet.apa.org/record/1989-11986-001
*** https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0890856709648590
