Amikor a túlélési ösztön bekapcsol
Hajnali 4 óra van. Erős robaj hangjára ébredsz. Először nem is tudod mi az ami felébresztett, de aztán meghallasz még egyet. Most már biztos vagy benne, hogy robbanást hallottál. Felhúzod a redőnyt és sűrű füstöt látsz a város másik részéből.
A legrosszabbtól tartasz és a lelked mélyén tudod mi történt.
Bekapcsolod a telefonod és a hírportálokat kezded böngészni. A hírek megerősítik a legrosszabb gyanúdat. Támadás érte az országot.
A mai reggel nem kezdesz el reggelit és uzsonnát készíteni. Bemész az alvó gyerekeidhez és nézed őket pár percig. Aztán elkezdesz összepakolni.
Rengeteg dolog kavarog a fejedben, mit pakolj össze, mi lesz az, ami nélkülözhetetlen lesz az elkövetkező….mennyi időben is? Hetek, hónapok lesznek ameddig nem lesztek itthon? Vagy örökre el kell hagynotok az otthonotokat? Vigyed az esküvői képeket, a gyerekek kiskori dolgait, vagy lépj túl ezeken és csak ruhákat pakolj? Mi lesz a nagymama rád hagyott tárgyaival, ami az emberöltők alatt mindig a családod tulajdona volt? Hova tedd a családi kedvencet: a hörcsögöt, a macskát vagy a kutyát?
Mi lesz az otthonotokkal amíg nem vagytok itthon? Épségben marad vagy megsemmisül majd? Hol fogjátok álomra hajtani a fejeteket ma este? Mit mondj a gyerekeknek, amikor felébreszted őket? Mennyi benzin van az autóban? Mennyi élelmiszert csomagolj és főleg miket?
Kinek szólj a döntésetekről. Mit fognak szólni a szüleitek, velük egyáltalán mi lesz? És ha soha többet nem látod már őket?
Sírás szorítja a torkod, de most nem állhatsz meg, nincs idő sírni, nincs idő tervezgetni. A férjed is épp ebben a pillanatban ébred fel. Hagytad aludni még egy kicsit, hiszen egész nap vezetnie kell. Meglát téged a nappali közepén a ruhahalom előtt, nem kérdez semmit, tudja mi történt. Szótlanul átölel és folytatjátok a pakolást, majd felkeltitek a gyerekeket.
Ez a „kitalált történet” talán pontosan így zajlott lett 1100 km-re keletre. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor egy pillanatra végiggondoltam este, hogy én mit, hogyan tettem volna, ha hajnalban arra ébredek, hogy össze kell pakolnom az életünket és indulnunk kell a túlélésért a gyerekeimmel az ismeretlen felé, akkor igazából fogalmam sincs, hogy ezt meg tudtam volna-e tenni úgy, ahogyan leírtam.
És hálát adok, hogy én nyugalomban, békében készíthettem el a reggelit és az iskolai uzsonnát nekik. Hogy ugyanúgy indult el a napunk, ahogy minden nap szokott. Ma még. Holott a világ megint totálisan a feje tetejére állt.
