Amiről nem merünk beszélni: milyen várandósság után gyermek nélkül hazamenni a kórházból
2021-ben is október 9. és 15. között emlékeznek meg a gyászoló szülők elvesztett gyermekeikről. Külföldön nagyobb kultúrája van a “Babyloss Awareness Week”-nek, de szeretném, ha itthon is felfigyelnének az emberek erre, hiszen a statisztikák azt mutatják, hogy 4-ből 1 anya még a várandóssága első 12. hetében elveszíti magzatát. Ami azt jelenti, hogy akár a szobában ülő kollégáidat is érintheti.
Nem tudom, hogy én vagyok e legalkalmasabb arra, hogy erről írjak, de az biztos, hogy amit egy terhességgel kapcsolatban át lehet élni, azt mi átéltük. A fiam 33. héten koraszülöttként jött világra (ő az egy szem élő gyermekünk), a húgát a 36. héten elvesztettük köldökzsinór komplikációk miatt, rá egy évre elvetéltem a 11. héten, majd másfél évig nem sikerült teherbe esnem, hogy aztán az utolsó terhességem is olyan komplikációkkal érjen véget a 20. héten, ami után nem vihettem haza gyermeket a kórházból.
Számomra nem kellemetlen, nem tabu erről beszélni, de ezt én szándékosan alakítottam ki, hogy így legyen. Azt veszem észre, hogy ez inkább másoknak kellemetlen, nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, így inkább közhelyeket puffogtatva próbálnak vigasztalni. Pedig sokszor a gyászoló szülőknek nem vigaszra van szükségük, csak arra, hogy valaki meghallgassa őket.
Az elmúlt másfél év bezártsága szerintem sokakban felerősítette a gyászt, hiszen amikor el vagyunk zárva mindentől és mindenkitől, többször eszünkbe jut a “mi lett volna ha”. Nálam a mai napig visszatérő érzés, hogyha a lányom egészségesen megszületik, akkor sosem kellett volna ennyi szenvedésen átmennem/átmennünk. S legyen bármilyen spirituális az ember, a mindennek oka van az egyik legbosszantóbb dolog, amit egy gyászoló szülő hallhat. Hiszen mégis milyen oka lehet annak, hogy ezzel a fájdalommal kell élnünk életünk végéig?
Hiszen mégis milyen oka lehet annak, hogy ezzel a fájdalommal kell élnünk életünk végéig?
És teljesen mindegy hány év telik el, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk, akár csak egy átfutó gondolatként is. És ez teljesen normális, állítsa bárki az ellenkezőjét. Ez a típusú gyász az, amivel megtanulsz együtt élni, míg végül túlnősz rajta. Veled lesz mindig, de a fókusz áthelyeződik az élet más területeire.
Október 15-én a wave of light keretében én is gyertyát gyújtok nem csak azért, hogy emlékezzek az angyal babáimra, hanem minden sorstársamért is, akik bekerültek egy olyan klubba, amibe soha senki nem szeretne tartozni. Addig pedig olvashattok majd egy 2 részes interjút olyan anyukákkal, akik hasonló cipőben járnak mint én, arról, hogyan lehet felállni a padlóról, s mi az, ami segíthet egy ilyen helyzetben.
