Anyukák, ne kérjetek bocsánatot csak mert emberek vagytok
Az elmúlt néhány évben azt vettem észre, hogy az emberek kezdik elfogadni azokat a dolgokat, amelyek korábban tabu témának számítottak – legyen szó akár a mentális egészség fontosságáról, a test pozitivitásáról, vagy amikor beszélünk a tapasztalatainkról annak érdekében, hogy támogassunk másokat.
Olyan nagyszerű, hogy most nyíltan beszélhetünk ezekről a kérdésekről, és továbbképezhetjük magunkat, de furcsa volt látni azt is, hogy mekkora szégyent jelent az igazságunk kimondása.
A közösségi médiás csoportokban láthatjuk különösen, hogy állandóan megszégyenítik egymást az anyukák.
Anyaként a szülői életmódot választjuk: hogyan tápláljuk gyermekeinket, hogyan fegyelmezzük, mennyire osztjuk meg gyermekeinket az online felületeken, milyen iskolákba küldjük őket, szoptatunk vagy tápszerezünk, és a lista folytatódik tovább. Szégyelljük azt is, hogy miként viselkedünk: ahogy döntünk, ahogy felöltözünk, ahogyan beszélünk gyermekeinkkel, ahogyan viselkedünk, vagy ahogyan kezeljük a stresszt, és ismét a lista folytatódik. Még azt is szégyelljük, hogy egyszerűen túl sokat beszélünk végtelen napjaink hullámvölgyeiről.
Természetem szerint túl megosztó vagyok.
Azért teszem, mert újra és újra át kell beszélnem gondolataimat és érzéseimet, hogy feldolgozhassam és megértsem őket. Életem során olyan embereknek okoztam csalódást, akik nem értik, miért beszélek bizonyos dolgokról. Gyakran ezek az emberek nem akarják igazán hallani, hogy mennek a dolgok, de mégis megkérdezik – amit soha nem fogok megérteni.
Emiatt annyiszor fordult elő, hogy le akartam állítani, hogy bármit is megosszak valakivel. Szerettem volna otthagyni a közösségi médiát, és csak a saját kis családi buborékomban maradni, hogy elkerüljem a drámát.
Ezekben az időkben azon kaptam magam, hogy elnézést kértem a panaszkodásért és a szókimondásért, és azt mondtam magamnak: „Ezt senki sem akarja hallani”, és „meg kell állnom”. Kezdtem szégyent érezni azért, mert olyasmit tettem, ami végső soron segít abban, hogy jobb nő és anya legyek, mert ez segít abban, hogy ne borítsam fel az érzelmeimet.
Elég sok időbe telt, mire eljutottam erre a pontra, de rájöttem, hogy jogom van beszélni az életemről – bocsánatkérés nélkül.
Az anyaság elsöprő, és mind a hét minden napján, mind fizikailag, mind szellemileg dolgozunk.
Fizikailag mi vagyunk a nővér, a dada, a szobalány, a sofőr, a szakács, a tanár és még sok minden más. Mentálisan foglalkozunk a munkahelyünkkel együtt járó szorongással és aggodalommal. És akkor még nem is említettem a személyes küzdelmeinket, a másokkal való kapcsolatunkat és az otthonunkon kívüli karrierünket.
Minden anyának megvannak a maga kihívásai, és nincs szükségük mások megítélésének további stresszére, hogy rosszabbul érezzék magukat. És nincs szükségük más emberekre – főleg más anyukákra -, akik elhallgattatják őket.
Személy szerint nem fogok folyamatosan bocsánatot kérni, amiért ember vagyok, és beszélnem kell az életemben stresszet okozó dolgokról, mert egészségesebb számomra ezeket feldolgozni, nem pedig mindent magamba fojtani. Tapasztalataim és nehézségeim megosztásából kiderült, hogy mindig van ott valaki, aki figyel és ugyanazokat éli meg, mint én. Gyakran kapok üzeneteket más anyukáktól, akik azt mondják, büszkék rám, hogy megosztom az igazságomat.
És én is az vagyok!
Abban a folyamatban, hogy jobban érzem magam, egy másik anya jobban érzi magát – és közösen rokonságban vagyunk azzal, hogy ugyanazokat az élményeket éltük át. Ez jó lehetőségeket kínál az ötletek és a bátorítás cserélgetésére. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy meghallgatottnak és emberinek érezzük magunkat, és kevésbé legyünk egyedül. És ezen semmi sem kell sajnálni.
Tehát, ha anya vagy, kérlek, ne aggódj amiatt, ha arról beszélsz, ami az életedben zajlik – és én arra bátorítalak benneteket, hogy tegyétek ezt meg többször, mert egyértelműen ez az, amire valóban szükségünk van a normalizáláshoz, az, hogy hagyjuk, hogy az anyák is emberek legyenek.
