Együtt leszünk család.

Egy apró dolog, ami emlékeztet arra, hogy a gyerekeimnek csak rám van szüksége

Soha nem akartam anya lenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megtörténik, amíg őrülten bele nem szerettem a férjembe – aki nagyon is jól tudta, hogy egyszer majd gyermekeket akar. Míg ő természetes módon szórakoztatta unokaöccseinket vagy a barátaink gyerekeit, én kínosan próbáltam kapcsolatba lépni velük, nem igazán tudva, mit mondjak vagy mit tegyek.

 

Első terhességünk meglepetés volt, nagyon vágytunk rá ugyan, de amolyan “első próbálkozás” típusú terhesség volt. Ahogy a hasam egyre nagyobb lett, úgy nőtt a bizonytalanságom is. Hogyan is lehetek anya, amikor soha nem láttam anyaként magam a jövőben? Minden bizonytalanságomat arra használtam fel, hogy szülési tervet készítsek – ami utólag szörnyű ötletnek bizonyult, miután az általam elképzelt háborítatlan természetes szülésemből sürgősségi császár lett. Nem úgy váltam anyává, ahogy szerettem volna – gondoltam. És ez az érzés megismétlődött, amikor nem tudtam szoptatni, ehelyett fejnem kellett és cumisüvegből etetni. És aztán még egyszer, amikor a szülés- és szoptatás élmény miatti stressztől szorongani kezdtem, majd szülés után depresszióm lett, amelyek miatt nem igazán élveztem az anyaságot.

Ahogy nőtt a babám, lassan nőtt az önbizalmam is, hogy talán mégis meg tudom csinálni. Amikor tanult járni, és elesett közben és csak az ölelésem tudta megnyugtatni, legyőzhetetlennek éreztem magam. De azokon az éjszakákon, amikor nem aludt – akár a növekedési ugrás, fogzás vagy éppen a telihold okozta -, a könnyeimmel küszködve mondtam a férjemnek, hogy jobb szülő nálam.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

Aztán megtudtam, hogy ismét terhes vagyok, és hogy ezúttal ikreket vártunk. Bepánikoltam. Két babát nem tudok egyszerre ellátni. Ezt ismételgettem folyamatosan magamnak (és szegény férjemnek is) minden egyes alkalommal, amikor csak tudtam, mert rettegtem. Ő természetesen tudta, hogy tökéletesen meg tudom csinálni, és átsegített egy nagyon nehéz terhességen.

Amikor az ikrek normális időre születtek, és ugyanolyan nagyok voltak, mint azok a kisbabák, akik egyedül voltak az anyukájuk pocakjában, akkor is kevésnek éreztem magam, annak ellenére is, hogy hatalmas erőfeszítéseket tettem e két egészséges csecsemő felnevelésére, ám ismét egy császár után voltam, és meg kellett bizonyosodjak róla, hogy mindketten jól vannak-e. Mindig kirázott a hideg amikor felsírtak, és arra gondoltam: Mi van, ha nem tudom megnyugtatni őket? Még mindig a férjemhez fordultam pelenka cserénél, mert nem voltam elég jó anya az ikreknek.

- Hirdetés -

A férjem emlékeztetett (és azóta is mindig), hogy pontosan olyan vagyok, amire a babáimnak szüksége van. Hogy elég vagyok. Egy kifejezés, amely mára a mantrám lett az anyaságban és azon túl is, ahogy a férjem szokta mondogatni: Én vagyok a királynő, és minden sikerülni fog.

- Hirdetés -

Tehát amikor a kisbabáim sírni kezdenek, azt mondom magamnak: elég vagyok ahhoz, hogy megnyugtassam őket.

Amikor kisgyermekemnek dührohama támad, emlékeztetem magam, hogy elég vagyok ahhoz, hogy le tudjam csillapítani.

Amikor egyedül megyek valahova három gyerekkel, és görcsölni kezdek dolgokon, amik rosszul sülhetnek el, emlékeztetem magam, hogy elég vagyok ahhoz, hogy mindezt egy kis humorral lekezeljem.

Az ‘elég jó vagy’ karkötő

És aztán egy nap megtaláltam ezt a karkötőt, amit azóta is hordok. Ez egy „elég jó vagy” feliratú karkötő. Kezdetben azt gondoltam, milyen ciki lenne ilyen emlékeztetőt viselni a csuklómon, de mégis megvettem, mert annyira vonzott magához. Nagyon örülök, hogy megtettem, mert azóta sem vettem le. Mindig viselem.

Valahányszor nézek, ott van, és emlékeztet arra az egy dologra, ami fontos. Elég vagyok.

A kép illusztráció: unsplash.com

via

- Hirdetés -