Együtt leszünk család.

Együttműködést kértem a gyerekemtől és a férjemtől

Amikor kimondták, hogy bezárnak az iskolák, a munkahelyeink pedig a szüneteltetés mellett döntöttek, bevallom megijedtem. Talán csúnyán hangzik, de első körben attól is rám jött a frász, hogy most akkor mindhárman mindig itthon leszünk?!

Régóta úgy dolgozunk férjemmel, hogy felváltva, hiszen egyikünknek itthon kell lenni a kisfiunk miatt. Az óvoda óta ez konkrétan azt jelentette, hogy adott napokon délután négyig egyedül voltam itthon. Nyilván ez nem szimpla énidő volt, mert lehet, hogy éjszakás voltam előtte és legalább délig aludtam, vagy takarítottam, mostam, főztem, de azért annyi biztos volt, hogy csend uralkodott a házban. Kivéve, ha én tekertem fel a rádión a hangerőt vagy kapcsoltam be egy 80-as 90-es évek mixet és bömböltettem, meg ráztam a fenekemet a házimunkák közepette.

Na, ez most nem lesz – mármint csend sem, üvöltő zene sem, táncikálás talán, viszont házimunka, konkrétan főzés annál több- villant át gyorsan a fejemen.

Cikáztak a gondolataim. Persze közben erősen bekapcsolt a lelkiismeret-furdalás is, mert milyen vagyok már én, hogy ez a legnagyobb bajom, mikor mással épp az történt, hogy,…

Miután azt is végigvezettem magamban, hogy semmi okom az önmarcangolásra, engem most pont ezek (is) aggasztanak, amik, akkor nekiálltam a megoldáson, vagy talán az önmegnyugtatáson agyalni.

Ehhez a legjobb számomra az írás. Fogtam egy A/4 -es lapot és azt mondtam a családnak: létrehozunk egy házirendet.

Nem kellett nekem ahhoz karantén, én jól ismertem ugyanis önmagamat, tudtam, hogy ha nem fektetünk le bizonyos szabályokat, annak lehet, nem lesz jó vége!

Arra gondoltam többek között, hogy kell énidő is. Mindenkinek!

Elmúlt már rég az az időszak, hogy délután alszik 2-3 órát a kisfiunk, amikor én töltődhettem. Nem láttam magam előtt, hogy mikor tudnék szakítani magamra időt, hiszen délelőttől kora délutánig tanulunk, délután kert vagy közös játék, aztán főzés, sütés, hármasban mesenézés vagy biciklizés, túrázás a közelben, este vacsora után sorozatnézés a férjemmel. Szinte minden perc beosztva. Egy percem sincs magamra.

Na, elsők között írtam le például, hogy a fürdőszobában egy és csak is egy ember lehet egyszerre. Nincs beszélgetés sem az ajtón keresztül!

Hamar belejöttünk a tanulásba, az első hét káosz volt, a második hét már jobban ment, már délre kész voltunk a feladatokkal. Mostanában pedig már egyáltalán nem ülök ott végig az elsősöm mellett. Megtanulta kezelni a gépet és bár közel vagyok, ha kérdése van, de nagyrészt önállóan dolgozik, miután megbeszéltük, milyen feladatokat kell megoldania.

Kialakult magától a napirend. A házirendet, amiben kitértünk a jutalom-mesére, a közös kinti programokra, az anya-apa időre és külön-külön szabadidőre is, szintén nagyjából tudjuk tartani. Megbeszélés kérdése volt.

Mit jelent, hogy együttműködést kértem?

Mivel egy gyermekünk van, ő sokszor minket, szüleit hív játszani. Bármennyire szeretem, én viszont nem tudok, nem lehetek mindig és olyan mértékben a játszótársa, ahogy ő azt szeretné. Persze játszik néha egyedül, úgy, hogy meg sem kell kérni rá. Most mégis úgy gondoltuk, leülünk vele beszélni erről a helyzetről.

Ahogy korábban Vekerdy Tamás is mondta, nem szabad titkolóznunk a gyermek előtt, mindent meg lehet és meg kell vele beszélni. Az ő szintjén. Ráadásul azt is sokszor említette a neves pszichológus, hogy milyen fontos a szabad játék.

Megbeszéltük kisfiunkkal, hogy kell anyának és apának is egy kis idő, amikor ő bizony egyedül fog játszani.

Imádom nézni, ahogy szerepjátékokat talál ki, elszórakoztatja magát a saját kis világában. Így én is bűntudat nélkül merülök el egy jó könyv sorai között és szakadok ki a valóságból.

Most a karantén ideje alatt jóval többet vagyunk hárman itthon. Ez jó és hálásak is vagyunk érte, ez az abszolút pozitív hozadéka a vírushelyzetnek. Szükség volt azonban egy jól működő rendszer kialakításra a béke és nyugalom érdekében. Nem erősségem a tervezés, most is inkább belerázódtunk a napi illetve a heti rutinba.

Legtöbbször kifejezetten élvezem az otthonlétet! Szeretem a tanító szerepet, egyrészt azért, mert még csak elsős a gyermek és egyszerűbbek a feladatok, másrészt pedig mert jelen lehetek, láthatom a fejlődését napról-napra.

Azért, hogy minden flottul menjen -ki tudja milyen hosszan ugye-, kötöttünk egy megállapodást a férjemmel.

Férjem jól ismer és tudja, hogy akkor működik minden a legszuperebbül és nem válik belőlem őrjöngő sárkány, ha kicsit önmagammal is tölthetek időt. Amikor csak én lehetek és közben azt tehetem, amit szeretek és jól esik csinálni, nem meg kell tenni.

unsplash.com

Megbeszéltük férjemmel, hogy minden héten kapok egy szabadnapot.

Nem az anyaságból, mert abból nem lehet és nem is akarnék. A tanításból.

Férjem nagyszerű apuka és remek a kapcsolat apa és fia között. Valamiért rá jobban is hallgat a gyermekünk, míg nekem többször el kell mondani esetleg valamit, mire az teljesül, náluk nincs vita és minden zökkenőmentesebben alakul. Nyugodtan adtam át neki ezen a napon a tanító szerepet, tudtam, hogy ők is meg tudják oldani a leckéket. Magukra hagytam őket, ellenőrizgetés nélkül. Ilyenkor általában elmentem az erdőbe sétálni egy könyvvel és egy szendviccsel és néhány órát nem is voltam otthon. Nem kérem aztán számon őket, nem szólok bele, bízom bennük.

Nem vagyok maximalista – erre a tulajdonságra is hatványozottan szükség van karantén idején. Ez a túlélés időszaka volt. Ám sok mindent tanultunk.

Mit tanultam?

Átértékeltem dolgokat. Például tudatosult bennem, hogy az énidő, az nem kizárólag csak önmagammal töltött idő lehet. Lehet töltődni egy közös séta alatt, mert ilyenkor is elkalandozhatnak a gondolataim, vagy még jobb történik, mert beszélgetünk, és annak hatására száll meg az ihlet egy-egy cikk megírásához, vagy csak simán kikapcsolok és élvezem a jelent, hogy jól vagyunk, hogy vagyunk egymásnak, hogy csodálatos helyen élünk és megtehetjük, hogy az erdőben sétálunk autózás nélkül, hogy egészségesek vagyunk, hogy mindenünk megvan, ami igazán számít.

Kiemelt kép: freepik.com