Együtt leszünk család.

Ezeket tedd inkább a gyerek megbüntetése helyett

Normális körülmények között akár napjában többször is fel tudnak bosszantani minket a gyerekek, hiszen feszegetik a határaikat, próbálgatják a szárnyaikat, és ez teljesen rendben is van, ez az élet rendje, a legtöbbször normálisan le is tudjuk kezelni. Az utóbbi hetekben azonban különösen próbára van téve a szülők türelme, hiszen össze vagyunk zárva sokszor kis térben a gyerekeinkkel, és a legtöbb esetben egyszerre kellene tanulni velük, szórakoztatni a kisebbeket, végezni a saját munkánkat és még vezetni a háztartást is. Ez rengeteg plusz feszültséget okoz, ami ezáltal sokkal több konfliktust eredményez.

 

De mégis mit tehetünk, hogy valamennyire jól tudjuk kezelni a helyzetet? Erre ad tanácsokat a szintén három gyerekes pszichológus édesanya, Salát Janka:

Egy jól működő gyerek naponta legalább tízszer művel olyasmit, amitől a szülőben felmegy a pumpa. Ilyenkor a szülő, ha kellően jó lelkiállapotban van, nyel egyet, majd higgadtan reagál: elmagyarázza, hogy az adott cselekedet miért helytelen, milyen érzelmeket vált ki a szülőből, miért fáj az a másik embernek. De valljuk meg, nem mindig vagyunk ilyen megfontoltak. Ilyenkor jön a kiabálás, fenyegetőzés, büntetés kilátásba helyezése, legrosszabb esetben pedig a fizikai bántalmazás.

Ha belegondolunk, a durva bántalmazáson kívül egyiknek sincs tartós hatása, hiszen nap, mint nap ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. A fizikai, vagy a durva lelki agressziónak azonban annál tartósabbak a hatásai. A gyermek a fájdalomtól, megaláztatástól való félelmében valóban ritkábban fogja elkövetni a „bűnt”, de legalábbis megtanul rafináltabban „bűnözni”, úgy, hogy azt a szülei ne vegyék észre. Közben pedig szorong, sérül az önértékelése, elhiszi magáról, hogy ő egy nagy nulla, nagyobb valószínűséggel lesz depressziós, szerfüggő, felerősödik az externalizáló tendencia, vagyis az, hogy a belső feszültségét másra irányítja, maga is agresszívvé válik. Kevésbé lesz empatikus, segítőkész. Megtanulja, hogy az agresszió elfogadható: ha ideges vagyok, az a megfelelő konfliktuskezelési stratégia, hogy üvöltök, káromkodom, megalázok és ütök.

Egy 2009-es kutatás szerint* még az értelmi fejlődése is lassabb azoknak, akiket rendszeresen bántalmaznak gyerekkorukban. Pont az érzelemszabályozásért és önkontrollért felelős agyterületek mérete csökken.

Rendben, ezt már régóta tudjuk: gyereket nem verünk! De akkor mégis mit tehetünk, ha gyermekünk aznap már századszor húzta ki a gyufát? Hogyan büntessünk?

A büntetéssel tulajdonképpen csak egyetlen baj van. Az, hogy nem működik.

Kiemelném a híres szerzőpáros, Adele Faber és Elaine Mazlish, szülők számára írt könyvének (2006) néhány fontos gondolatát. A két amerikai szülőkonzulens felhívja a figyelmet arra, hogy a büntetésnek az lenne a célja, hogy a jövőben ritkábban forduljon elő az adott „rosszaság”, illetve, hogy a gyerek megértse, mi rossz és mi jó. Hiába a bünti-szék, a szobafogság, a tévé-eltiltás, gyermekünk nem fogja másnap motiváltabban megírni a házi feladatot, nem fogja kevesebbszer megverni a testvérét, nem fog üdvözült mosollyal elmosogatni, és még csak nem is fog kevesebbszer nyelvet nyújtani a szüleire. Ami még ennél is rosszabb: nem fogja sajátjának érezni azt az értéket, hogy testvért verni rossz, tanulni, vagy segíteni pedig jó.

Kép forrása: pexels.com

 

A cinikus megjegyzések, fenyegetés, kiabálás és büntetés nagyjából arra jók, hogy a gyerek az adott pillanatban utálja szüleit (Micsoda szemétládák!), bosszút forraljon ellenük (Majd jól meghalok, akkor bezzeg sírni fognak! Azért is megteszem, de legközelebb nem kapnak el!) vagy saját magát kezdje sajnálni (Szörnyű családba születtem! Engem senki sem szeret!). Gyakran valóban meginog a magába vetett bizalma (Rossz ember vagyok, engem tényleg nem lehet szeretni!). Ahelyett tehát, hogy megbánná, amit tett, épp az ellenkezőjét érjük el: megakadályozzuk, hogy szembenézzen saját helytelen viselkedésével. A büntetés mintegy eltörli a bűnt.

Mégis, akkor mit tehetünk?

Ha a gyerek felbosszant, nyugodtan kifejezhetjük az érzéseinket (Most szétrobbanok a dühtől!) és rosszallásunkat (Nem tetszik, amit csinálsz!), de óvakodjunk attól, hogy közben a gyereket minősítsük (Mert te  soha nem vagy képes szót fogadni!)! Iktassuk ki a szótárunkból a te mindig, és a te soha szavakat! Nem baj, ha  a gyerek szembesül cselekedeteinek következményével: ha megbántott, nyugodtan visszautasíthatom  játékkezdeményezését: „Ne haragudj, nagyon megbántottál, és most úgy érzem, nem tudnám örömömet lelni a  közös játékban!”.

Felejtsük el, hogy csak azért, mert mi vagyunk a felnőttek, nálunk van a Bölcsek Köve, és mindig nekünk van igazunk!

Ez nem egy hatalmi harc, ahol az egyik győz, a másik veszít (noha ott tombol bennünk az indulat: „Majd én megmutatom ennek a kölyöknek, hogy ki az úr a háznál!”) Kölcsönös tisztelet nélkül nem fogunk tartós hatást elérni.

Olyan alternatívát kell keresnünk, amit a gyermek magáénak érez, ezért őt is be kell vonnunk a problémamegoldásba. Ne azon fáradozzunk, hogy megtoroljuk a sérelmet, hanem azon, hogy a jövőben ne forduljon többé elő. A hangsúly tehát a megelőzésen van. Ha már kellően higgadt vagyok, hogy ne kezdjek el ordibálni, és feltérképeztem, hogy a gyerek is kellően higgadt lelkiállapotban van, akkor, és csak akkor üljünk le megbeszélni a történteket. Beszéljünk a gyerek érzéseiről és szükségleteiről („tudom, hogy utálod a matekot, és legszívesebben kiiktatnád a tantárgyak közül”), majd beszéljünk a saját érzéseinkről és szükségleteinkről is („én pedig tehetetlennek érzem magam, amikor összegyűröd a matekfüzetet”), majd együtt keressünk egy olyan megoldást, ami mindkettőnk számára elfogadható. Lehet ötletbörzét tartani, amikor minden felmerülő megoldási lehetőséget felírunk, a végén pedig közösen szelektálunk, hogy melyiket próbáljuk meg átültetni a valóságba. Megbeszéljük a lépéseket, hogy a megvalósításban kinek mi lesz a pontos szerepe.

A lényeg tehát, hogy ne indulatból, a külső kontroll erőszakos gyakorlásán keresztül neveljünk, hanem kompromisszumokon keresztül, úgy, hogy a gyermek sajátjának érezze a kiválasztott megoldási stratégiát!

*(https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/19285558)

Felhasznált irodalom: Faber, Adele – Mazlish, Elaine: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje. Reneszánsz Könyvkiadó Kft. Budapest, 2006.

Írta: Salát Janka tanácsadó szakpszichológus

Kiemelt kép forrása: freepik.com

A cikk eredetileg a HáromPötty Blogon jelent meg.