Együtt leszünk család.

Hogyan lettem netfüggő?

Elég volt! Segítség! Függő vagyok!

Anyaként már szinte megszállott kereszteshadjáratot folytatok az ellen, hogy a gyerekeim netfüggők legyenek. Minden sírás-rívást és fogcsikorgatást ignorálok, amikor a 10-11 éves lányaim okostelefonért könyörögnek. A digitális oktatás alatt a kelleténél jobban felduzzadt laptop-parkunkat meg különböző szekrényekbe dugdosom, mindenféle szerződéseket, alkukat kötünk, hogy limitálni tudjam a képernyőidőt.

Pontosan tudom, hogy a tanulás egyik legfontosabb útja a modellkövetés, vagyis akkor van esélyem okosan netező gyereket nevelni, ha képes vagyok magam is okosan netezni. Ha nem azt látják, hogy anya (és apa) a laptopját bújja nemcsak munkaidőben és szabadidejében egyaránt. Éppen ezért – bár az okostelefonnal nem rendelkező állampolgárok diszkriminációját egyre jobban érzem a bőrömön (Limo-roller, jegyvásárlás, időkorlátos buszjegy már csak telefonos app-on elérhető) – ellenállok a kísértésnek, hogy nyomógombos Nokia telefonomat valami okosabbra cseréljem. A laptop-stop otthon rám éppen annyira vonatkozik, mint a gyerekekre.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

Kapcsolódó cikk: 15 módszer, amellyel csökkenthetjük képernyőidőnket

Történt azonban, hogy engem is utolért a covid, ezért egy hétre önkéntes karanténba száműztem magam, távol a családomtól. A szintén covidos apámhoz költöztem. Fizikailag mindketten remekül vagyunk, én azonban valami olyan mély pocsolyába kezdek süllyedni azzal, hogy se munka, se gyerek, csak néhány regény, szakkönyv, no meg a laptopom van nálam.

- Hirdetés -

Negyedik napja fetrengek apám kanapéján, de idáig még nem sok hasznosat csináltam. Olvastam a híreket és görgettem a facebook-ot, kommenteltem ide is egyet, oda is egyet, messenger üzeneteket váltok 125 rég nem látott ismerőssel. Amikor besokallok, lecsukom a gépet, és olvasok 10 oldalt a regényemből. 10 oldal után azonban elkezdi furdalni oldalamat a kíváncsiság: vajon mit reagált Gipsz Jakabné arra a felvetésemre, hogy… És már nyitom is a laptopot, és nemcsak Gipsz Jakabnénak válaszolok, hanem mind a 125 ismerősömnek.

- Hirdetés -

Odakint ragyog a nap, sétálhatnék egyet. De milyen jó alibi, hogy karanténban vagyok, nem mozdulhatok ki a házból. Mintha a környék kihalt utcáin bárkit is veszélyeztetnék. Ráadásul a hivatalos karanténpapír gondolom majd egy hét múlva érkezik, ezért a ki nem mozdulásomra ez igazán csak alibi.

Most legalább elkezdtem írni egy posztot arról, hogy függő vagyok. Közben persze rá- ránézek a messengerre, de legalább igyekszem 20-25 összefüggő mondatot kinyögni magamból.

Azon merengek, hogy ha engem – aki 10 éves koráig nem látott számítógépet, és másodéves egyetemista voltam, amikor saját e-mail fiókom lett – ennyire be tud szippantani a közösségi média, amikor milyen eséllyel indulnak a gyerekek ma, akik előbb látnak kiskutyát a képernyőn, mint élőben? Van-e arra remény, hogy élő, emberi kapcsolataik legyenek?

Sok fiatallal találkozom, aki úgy éli meg, hogy legjobb barátja egy német/kínai/amerikai lány vagy fiú, akit soha nem látott, nem tudja hány éves, viszont valami játék szerverén remekül összehangolódtak. Találkozom azzal, hogy a lány lelkesen újságolja: „Pasim van” – csetelek valakivel snapchat-en.

A McGill Egyetem kutatói szerint a mobiltelefon-függőség (az én esetemben ez a laptop) evolúciós gyökerekből táplálkozik: a függőség nem a készülékre vonatkozik, hanem az emberek közötti interakcióra. Evolúciós szempontból fontos nekünk, hogy mások viselkedését nyomon kövessük, és hogy mi magunk is élvezhessünk egy kis figyelmet.

Most adok csak hálát az égnek, hogy az elmúlt két év több hónapos bezártsága nem magányosan ért, hanem három gyerekkel, akiknek az életben tartása, oktatása, szórakoztatása nem engedte, hogy a teljes függőségbe süppedjek.

Most pedig lecsukom a gépet, átmegyek apám szobájába, és megkérem, hogy meséljen valamit arról, milyen volt a világháború idején a kert végi bunkerben tölteni az éjszakákat…

pexels.com

 

- Hirdetés -

Szólj hozzá