Együtt leszünk család.

Hogyan találjuk meg az egyensúlyt a gyerekeinkkel töltött időben féltékenység nélkül?

Sokat küzdöttem a három lányommal, amikor úgy érezték, igazságtalan vagyok, mert a másik kettővel sokkal többet foglalkozom. Most egy olyan korszakunkat éljük, amikor viszonylag jól tudok lavírozni a három gyerek igényei között. Hála a Covidnak, elengedtük az összes különórát és a karrierépítést, több időnk jut egymásra.

Egy gyerek a szülő 100%-os figyelmét igényli. Ha van két gyereked, ebből maximum 50%-ot tudsz biztosítani, még akkor is, ha semmi mást nem csinálsz, csak körülöttük ugrálsz. Soha nem érezheted magad elég jó anyának, mert ha 100%-ot adsz az egyiknek, a másik éppen 0%-ot kap belőled. Az 1000 gramm = 1 kg-ot az istennek nem értik meg, de fantasztikusan éleslátók lesznek, ha a szülői szeretetet kell patikamérlegre tenni.

Két szülő – két gyerek felállásban jól tud működni az anyanap – apanap bevezetése rotációs rendszerben: az egyik gyerek maximális figyelmet kap az egyik szülőtől, másik a másiktól, következő héten fordítva. Ha azonban több a gyerek, mint a felnőtt, az anyanap-apanap borzasztó logisztikát igényel. Az, hogy mindegyik gyerek mindegyik szülőtől kapjon egyszemélyes külön időt, szinte megoldhatatlan.

Egyszer megpróbáltam: egyenként elvittem cukrászdába a három lányt egy délután leforgása alatt. A maradék addig a férjemmel maradt. Az anyaóra szemrehányásokkal telt: „Miért engem hoztál utoljára?”, „A tesóval 4 perccel tovább maradtál, mint velem!”… Hülye ötlet volt.

A gyermekek általában különböző életkorúak, egy csecsemő több törődést igényel, mint egy óvodás, egy óvodás több törődést igényel, mint egy kiskamasz. Az idősebb fél pedig méltán érzi azt, hogy őt elhanyagolják. Míg az óvodással játszom, a kiskamasszal az együtt töltött idő azzal telik, hogy kikérdezem a töri leckét. A közös tanulást az is utálja, aki elszenvedi, és az is, aki kimarad belőle.

Vannak családok, ahol az élet úgy hozza, hogy a legjobb szándék ellenére felborul az egyensúly. Az egyik gyermek fogyatékos, vagy beteg, a másik egészséges. A szülők minden energiája arra megy, hogy a beteg gyermek meggyógyuljon, vagy a lehetőségekhez képest a legjobb ütemben fejlődjön.

Mégis mi a fenét lehet tenni, hogy ne érezze senki mostohagyereknek magát a családban?

Receptet nem adok, de megosztom a saját próbálkozásaimat:

Először is, igyekszem tudatosítani magamban az érzéseimet.

Melyiket szeretem a legjobban?

Szerencsére erre nincs válaszom, azt azonban tapasztaltam, hogy változó, éppen melyik áll hozzám a legközelebb. És az is változik, hogy kivel a legegyszerűbb egy adott életszakaszban. Nyilván vele kellemesebb az együttlét, mint a folyton hisztizővel. Ezt elfogadom, nincs bűntudatom miatta. Majd fél év múlva fordul a kocka.

Mi az, amit szeretek velük csinálni?

A legnagyobbal imádok beszélgetni az élet nagy kérdéseiről, viszont utálok vele tanulni. Szeretem, és várom a pillanatokat, amikor egy kicsit tudunk lelkizni, filozofálgatni, a tanulás feletti kontrollt pedig – képességeimhez mérten – igyekszem átengedni neki.

A középsőt imádom, amikor hozzám bújik, és az iskolai élményeiről mesél. Vele most a tanulás is könnyedén megy (bezzeg a digitális oktatásban a hajamat téptem). Sikítófrászt kapok viszont, amikor focizni, vagy kidobózni szeretne velem. Minden este bekucorodok az ágyába 10 percre, ilyenkor átölel és megosztja lelke legféltettebb titkait. A focit viszont bojkottálom.

A kicsivel az összebújós, csacsogós, mesélős estéket szeretem, mindig mellette vagyok, amíg elalszik. Beszélgetés, fejből mese és esti ének zárja a napot. Babázni, szerepjátékozni viszont sosem szerettem, ezek alól igyekszem kimenteni magam.

Az idei tanévben sikerült becsempésznem havi egy anya-lánya délutánt. Minden pénteken elhozok valakit az intézményből ebéd után, előtte kitaláljuk, hogy mi legyen a program. A többiek is elfogadják, hogy azon a héten nem ők a sorosak. Havi egy péntek délutánt megtartok magamnak.

Úgy érzem, jelenleg viszonylag sikeresen menedzselem a három gyerek közötti egyensúlyozást. Arra törekszem, hogy minden nap kapjanak belőlem egy picit. Ha ez a célkitűzés, hetente 1-2 alkalom meg is valósul. A lényeg, hogy minőségi idő címszó alatt olyasmit csinálok velük, amit magam is élvezek és várok, és kerülöm az olyan együtt töltött időket, amelyekben mártírként vagyok jelen.

Így, ha vannak is idői aránytalanságok (az óvodással sokkal több időt töltök, mint az iskolásokkal), látják rajtam az örömöt, azt, hogy az együtt töltött idő – még ha rövidke is, de nekem is élmény. Remélem, beépül az identitásukba, hogy olyan emberek ők, akiknek a puszta létezése is boldogságot hoz másoknak.

freepik.com