Együtt leszünk család.

Így éltük túl a digitális tanévet

Bár június 15-én még kaptunk szorgalmi feladatot, hősiesen elfojtottam magamban a jól belém nevelt kötelességtudatot, és kijelentettem, hogy ezt már nem csináljuk meg. Kereken három hónapig tanult itthon a két alsó tagozatos lányom, az egyik szinte önállóan, a másik a segítségemmel, amíg az óvodásom – némi kondicionálás után – csendben legózott.

Na jó, az idő megszépíti az emlékeket, volt itt üvöltözés, sírás, könyörgés, fenyegetőzés, de ezt engedjük a feledés homályába veszni! Az ominózus 15-i napon ünnepélyes keretek között oklevelet nyújtottam át mind a három lánynak, hálám jeléül, hogy többé-kevésbé ép idegekkel éltük túl a digitális oktatást.

Kép: Salát Janka

Némileg sérelmeztem, hogy én nem kapok senkitől ilyen elismerést, pedig úgy érzem, erőmön felül teljesítettem. Elértem, hogy mindkét lány leckéje elkészüljön minden áldott nap (plusz befotózás, fotók letöltése – hol a fényképezőgép, hol a kábel, hol a laptop, basszus, homályos lett a kép, újra az egész, lemerült az elem stb.), jutott időm minden nap játszani a kicsivel, dolgoztam napi 4-5 órában, és nem utolsó sorban nem haltunk éhen.

Az évzárón leánykám tanító nénije a kezembe nyomott egy oklevelet, amin az én nevem szerepelt! Majdnem elbőgtem magam a meghatottságtól, hogy valaki végre értékelte a munkámat.

Kép: Salát Janka

Én a szerencsésebbek közé tartozom. Megmaradt a munkám, és viszonylag kooperatívak voltak a gyerekeim. Éppen nem járt senki első osztályba, így az alapok lefektetése nem az én felelősségem volt, és még éppen nem kamaszodik semelyik gyerekem, hogy fiziológiai kötelessége legyen a szülőkkel szembeni lázadás. Nem jó jel, ha nem lázad. Egy hetedikes már bontogatja a szárnyait, pont nem érdekli, hogy évvégi jegyei beleszámítanak a felvételibe. A nyolcadikost már felvették, minek törje magát? A kilencedikes, tizedikes jegyei sehol nem számítanak. „Úgyis mindenkit átengednek, majd jövőre összekapom magam”. Mindez tulajdonképpen teljesen természetes hozzáállás, de mi, szülők mégsem tudjuk elengedni a témát. Serdülők szüleinek osztályrésze tehát a folyamatos noszogatás maradt.

Az ünnepélyesnek éppen nem mondható maszkos bizonyítványosztás során mi, szülők lelkesen meséltük karantén-élményeinket. Versenyeztünk azon, hogy ki szívta a legnagyobbat, egymásra licitáltunk, hogy kinek volt nehezebb, a home-office-ban dolgozónak, vagy az eljárónak.

Van, aki otthoni munkája mellett három alsós gyereket menedzselt, a legkisebb elsős. Az egészségügyben dolgozó anyuka minden hajnalban megfőzte az ebédet, majd délig tanította iskolás gyermekeit és szórakoztatta az óvodását, majd délután 2-től este 10-ig a kórházban állt helyt. Az egyedülálló, eljáró anya gyerekére a nagyi vigyázott, ő azonban nem tudta felvenni a fonalat digitális téren, így az esték teltek tanulással. Van olyan, aki a karantén kellős közepén szülte negyedik gyermekét. Van, aki, délelőtt sugárkezelésre járt, délután a gyerekét tanította. Olyan is akadt, ahol a 11 éves lány fogta magát, és az apjához költözött. Olyannal is találkoztam, ahol az apa vette kézbe a gyermekek oktatását. Mondjuk ő olyan bántalmazó módon tette, hogy egy idő után az anya és a gyerekek inkább albérletbe költöztek…

Ezek után nem is bánom, hogy a „ki szívta a legnagyobbat” versenyen nem én nyertem.

Abban reménykedtem, hogy legalább a „kinek van a legszorgalmasabb gyermeke”- versenyben még dobogóra kerülhetek. Egy frászt! A „gyerekeim két óra alatt egyedül megtanultak mindent, kitűnő lett a bizonyítványuk” – szülők mögött valahol középmezőnyben kullogok.

Össztársadalmi szinten szerintem az óvodások jártak a legrosszabbul. Nekik folyamatos figyelemre, társas ingerekre van szükségük, amit az oviban megkapnak barátaiktól és az óvónéniktől, délután pedig a munkahelyén kipihent anyuka üdén és frissen veszi át ezt a szerepet. A karanténban azonban csak az anyuka maradt, aki mindennek volt mondható, csak üdének és kipihentnek nem. Vagy a munkájával volt elfoglalva, vagy a nagytesó tanításával, vagy a kistesó gondozásával. Vagy mindhárommal. Az óvodás még kicsi ahhoz, hogy kortársaival online tartsa a kapcsolatot, kénytelen hát az anyját nyaggatni. (Elnézést, hogy az apák méltatlanul kimaradnak írásomból, de ők számomra láthatatlanok maradtak ismeretségi körömben.)

Az én óvodásom adaptív és kevéssé adaptív megküzdési stratégiákkal egyaránt próbálkozott. Egy egész ovis csoport népesítette be a házunkat, legalábbis az ő fantáziájában. Az ebédnél mindig helyet foglalt a képzeletbeli Hanna és Petra, de időnként „felbukkantak” eddig ismeretlen csoporttársak is. Ilyenkor persze nekik is terítettünk. Kevésbé adaptív viszont, hogy egy idő után elkezdett hárompercenként alaposan kezet mosni. Ha valaki az orrához ért, ő már sikítva követelte, hogy az illető mosson kezet, mert túrta az orrát.

Végre jött az e-mail az óvodától, hogy lehet menni, de lázmérés, rendszeres kézfertőtlenítés, szülő nem mehet be, nincs könnyes búcsú, sírós gyereket nem veszünk ölbe stb. Ha kísértésbe estem volna, hogy nyárra óvodába vigyem a lányomat, ez a levél meggyőzött, hogy szó sem lehet róla.

Biztos vagyok benne, hogy ha itt még egyszer intézménybezárás lesz, a világ anyái összefognak, és heteken belül feltalálják a koronavírus elleni vakcinát!

freepik.com