Jól csak a szívével lát az ember
Csütörtök reggel:
– Anya, az íróasztalomon van a szemüvegem.
– Hát, az szívás. Az íróasztalod jelenleg három alvó menekültön keresztül közelíthető meg.
– De anya! Nem fogom látni a táblát.
– Ugyan már! Ha nem látsz semmit, majd vigasztaljon az a tudat, hogy „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Fruzsikám tehát szemüveg nélkül, ám Saint-Exupéry magvas bölcsességével indult el az iskolába…
A fenti sorokat éppen egy hónappal ezelőtt írtam, akkor, amikor tízéves Fruzsi lányom negyedszer is szó nélkül átengedte szobáját egy ukrán család számára. Nastia és két fia bő három hetet töltöttek nálunk, ez idő alatt az emberi emóciók spektrumán fellelhető összes érzelmet végigjártam.
A részvét és az együttérzés alap, a háború kitörése, pontosabban az első menekültek érkezése óta ezzel az érzéssel kelek és fekszem.
Értetlenség: szintén két hónapja kíséri életemet. Hogy történhet ez meg a békés otthonomtól néhány száz kilométerre?
Tehetetlen düh: hogy ez megtörténik, és harag, hogy magyar véleményformálók relativizálni próbálják a gyilkosságot.
Szeretet: minden olyan menekült iránt, akinek szállást biztosítottunk. Szeretet a családom iránt, amiért zokszó nélkül belement az ötletembe, hogy életünket idegenekkel osszuk meg.
Hála: elsősorban szintén a családomnak, akik elfogadták ezt a helyzetet akkor is, amikor már tapasztaltuk, hogy öt helyett 8-9 fővel egy fedél alatt élni nem mindig fenékig tejfel. Hála a sok ismeretlennek és ismerősnek, akik mindig segítenek, ha segítséget kérek (ruha- és adománygyűjtés, munka- és szálláskeresés, programszervezés stb.).
Összetartozás érzése: elsősorban a két testvéreimmel, akik hozzám hasonló módon alapvető emberi kötelességüknek érzik ott segíteni, ahol tudnak. Összetartozás egy csomó önkéntessel, akik szintén ezt az értéket vallják. Pénzt, időt, energiát nem kímélve együtt dolgozunk azon, hogy bajba jutott embertársainknak segítsünk. Egy láthatatlan hálót szövünk, sokszor nem is ismerjük egymást, csak telefonon vagy neten keresztül kommunikálunk, de ott vannak, léteznek, és én hozzájuk tartozom.
Önelégültég: amikor látom, hogy amit teszek az jó.
Kínos feszengés: amikor fogalmam sincs, hogyan lehetne barátságosan kommunikálni az ukrán kamaszfiú felé, hogy a kamasz lányomat kifejezetten zavarja az ő udvarlása. A kínos feszengés, amikor közös nyelv nélkül kell udvariasan kommunikálnom azt, hogy valószínűleg félreértés történt: mi hónapokra, évekre nem tudunk szállást biztosítani, otthonunkban csak átmeneti jelleggel fogadunk családokat, 2-3 hét pihenés után el kell kezdeni hosszútávú szállást keresni (amiben természetesen minden hozzánk került családnak segítünk).
Ismét harag: amikor azt láttam, hogy a szomszéd szobában telefonozó anyuka egyáltalán nem törődik a gyerekével, a gyerek fél tőle, ezért én játszom vele, én szervezek neki minden napra értelmes programot.
Burn out: amikor a menekült gyerek minden szeretetet és törődést megkap tőlem, a saját gyerekemmel (férjemmel – haha) viszont hetek óta egyetlen percet sem töltöttem kettesben. Volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hidegen hagy a világ összes szenvedése, még akkor is, ha az a szomszéd szobában történik. Akkor is, ha egy magányos, traumatizált kisfiú könnyes szemeit szegezi rám szemrehányóan, amikor a saját kislányomat, és nem őt viszem el biciklizni. Sok olyan pillanat volt, amikor semmi nem érdekelt, csak a vágy, hogy az enyéimmel lehessek.
Ismét együttérzés: amikor rájövök, hogy semmivel sem lennék érzelmileg elérhetőbb anyuka, ha az én szülővárosomra hullanának rakéták, és az én férjem várna besorozásra. Pont ugyanolyan kétségbeesetten szorongatnám a telefonomat, mint Nastia, és talán észre sem venném, hogy valaki más szórakoztatja a gyerekemet.
Megkönnyebbülés: amikor egy családnak búcsút intek és tudom, hogy jó helyre kerülnek.
Bűntudat: amikor egy családnak búcsút intek, bár tudom, hogy jó helyre kerülnek.
Mély fájdalom, meghatottság és szeretet: amikor egy családnak búcsút intek, még ha tudom is, hogy jó helyre kerülnek.
A viszontlátás öröme: amikor a pár hete szélnek eresztett csapat vendégként tér vissza egyetlen szombat délután erejéig.
Ellenállás a kísértésnek: nem befogadni újabb családot, amíg ki nem pihentük az előzőt.
Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan:
- Fruzsi szó nélkül adja át a szobáját bárkinek, aki szükséget szenved.
- Amikor Nastia még nálunk lakott a fiaival, kifakadtam: „Nem igaz, hogy Nastia nem szereti a gyerekét és egyáltalán nem foglalkozik vele!” Az óvodás kislányom erre kioktatott:
„Anya, tudod jól, hogy szereti a gyerekét, csak most nagyon nehéz neki, és nincs abban az állapotban, hogy kimutassa a szeretetét!”
- Tegnap pedig a legidősebb lányommal voltam cukrászdában, ahol az egyik vendég udvariatlanul viselkedett a pultos lánnyal. Halkan megjegyeztem, hogy mennyire bunkó ez a fószer. A kamasz lányom rögtön leoltott:
„Anya, nem ítélhetsz egyetlen jelenet alapján! Ki tudja, lehet, hogy hat ukrán árva fekszik az ágyában, ő pedig a kanapén nyomorog, azért ilyen ingerült”.
Három lányom van, és mindháromra büszke vagyok! Megvan bennük a képesség arra, hogy észrevegyék azt, ami a szemnek láthatatlan, megvan bennük a képesség, hogy a szívükkel lássanak.
