Leépített a barátnőm, és észre sem vettem
Ez a történet évtizedekre nyúlik vissza és sajnos eléggé gyakori. A korábban szoros baráti kapcsolat az egyikük családi állapotában bekövetkező változások miatt egyszerűen megszűnik létezni.
Nikivel együtt jártunk egyetemre, szinte sülve-főve együtt voltunk. Együtt tanultunk, együtt vettük át a diplománkat, és barátságunk az iskola után is folytatódott. Rengeteg közös témánk volt és mindig volt időnk ezt egy kávé mellett megvitatni.
Aztán ahogy az lenni szokott az életünk haladt tovább a kijelölt mederben. Én férjhez mentem, ő ott volt az esküvőn, velem együtt ünnepelt, de neki nem volt komoly kapcsolata.
Nekem sorban egymás után gyerekeim lettek, ő jött és együtt sétáltattuk babakocsiban, majd később játszóra mentünk és közben beszélgettünk. Nézte azt a hektikus körtáncot, amit a gyerekeimmel jártam és eleinte nem szólt semmit.
Időközben ő is párra talált, habár az elején nem tűnt komolynak, mégis kitartottak és megállapodtak egymás mellett. Boldognak tűnt.
Végigkísértük egymás párkapcsolatait, munkahely váltásait, ahogyan a másik párra lel és megállapodik, egy valami azonban különbözött. Mint kiderült ő nem akart gyereket, nekem pedig három is lett.
Egyre kevesebbszer találkoztunk. Mindig beteg volt valamelyik gyerekem vagy nem tudtam felügyeletet szerezni, vagy állandóan rohannom kellett, ha végre sikerült összehozni egy-egy találkát.
Nem tudom, hogy ez lett-e a végzetes ok, ami elszakította tőlem, nem tudom, hogy féltékeny volt-e vagy inkább idegesítőnek tartotta-e vagy csak talán félt. Nem tudom, hogy esetleg nem lehetett gyereke, vagy nem jött össze neki és ezért neheztelt. Nem mondott semmit, hiába kerestem. Egyszerűen csak lelépett.
És én észre sem vettem eleinte.
Mert annyira lekötött a sok pelenkacsere, etetés, a bölcsődébe-, óvodába hordás, az állandóan beteg gyerekek, az orrszívás, az esti mesék és a többi nagycsaládos teendő.
Időnként küldtem neki üzenetet, volt, hogy rácsörögtem, ilyenkor kimért és hűvös volt, de mivel amúgy is hasonló alaptermészettel rendelkezett, csak a sokadik fura pár perces telefonbeszélgetés után kezdtek megszólalni a vészharangok az agyam egy rejtett kis zugában.
Persze akkor már régen késő volt.
Ő már eldöntötte, hogy mindennek vége. Hogy már nem kíváncsi az én szirupos és minden más gyereknedvektől csöpögő életemre.
Tehetetlen és döbbent voltam.
És végtelenül szomorú, hogy az anyává válásom ilyen nem várt következményekkel is járt.
