Miért van az anyáknak lelkiismeret-furdalása?

Nektek szokott lelkiismeret-furdalásotok lenni anyaként valami miatt? Esetleg ismertek anyákat, akiknek van? Például mert kevesebb időt tudtok együtt tölteni, mint amennyire szükség lenne? Vagy erélyesebben szóltok rá a gyerekre valamiért, és szinte azonnal megbánjátok? Tovább is sorolhatnám itt az ehhez hasonló eseteket, hiszen a legtöbbünkkel számtalanszor megesik ilyesmi, éppen ezért körbekérdeztem az ismerőseim körében, hogy ők mit gondolnak erről.

Mert az tapasztaltam, hogy szinte kivétel nélkül minden anyának van valamiért lelkiismeret-furdalása. Sokszor annyira meghatározza már a mindennapjainkat, hogy fel sem tűnik, és úgy érzem valahogy sulykolják is az anyukákba, hogy csak akkor csináljuk jól a dolgokat, ha egy bizonyos szemléletmód szerint történik mindez. Pedig minden ember más, és ezáltal más és más nézetekkel, képességekkel rendelkezik, nem is lehet egy kalap alá venni az édesanyákat. Mégis mindig egymáshoz mérjük magunkat, és néha a mások életében látott (vagy csak az általunk elképzelt életük) mérce szerint értékeljük magunkat alá, nem kis bűntudatot generálva így magunknak.

Minden idő kevés

Az én legnagyobb lelkiismeret-furdalásra okot adó mumusom: az idő. Soha nincs elég időm semmire sem úgy érzem, és tulajdonképpen egy gyerekkel bármennyi időt is töltünk el, az valamiért sohasem elég. Éppen ezért én a saját magamra fordítandó időt csökkentem le minimálisra, és próbálok mindent, amit csak lehet, rájuk fordítani. De így is bűntudatom van, ha teszem azt sportolni megyek, vagy olyankor, amikor néhanapján találkozom a barátaimmal, a kikapcsolódásról nem is beszélve. És a munka is rettentő lelkiismeret-furdalásokra ad okot, holott ezek azok a tevékenységek, amik feltöltenek és kiszakítanak a mindennapi rutinból.

Túl szigorúak vagyunk

Tipikus esete ennek, ami időnként mindenkivel előfordul, hogy erőteljesebben szólunk rá a gyerekekre, mint valójában szerettünk volna, és azonnal meg is bánjuk, mégsem tudjuk már visszaszívni. Ugyanez a helyzet a kiabálással is. Sokszor nem is a gyereknek szánjuk, csak kiszakad belőlünk egy csínytevés miatt az egész napi fáradtság, feszültség hatására, és rajtuk csattan. Szóval ha legközelebb egy gyerekével kiabáló anyukát látunk, ne ítéljük el elsőre, mert nagyon sok minden állhat a háttérben. Ettől még nem biztos, hogy rossz anya. Egy másik példa, hogy az egyik barátnőm úgy érzi, a legnagyobb gyerekével jóval szigorúbb, mint a többivel. Túl sok elvárást támaszt vele szemben, míg a kisebbektől valahogy kevesebbet követel meg, és rendkívül bűntudata van emiatt. A másik oldal, amikor az egyik gyereknek szinte mindent megengedünk/elnézünk a többinek pedig nem.

Dolgozni vagy nem dolgozni

Rengeteg anya dilemmázik azon, hogy mikor menjen vissza dolgozni, és sokan kénytelenek korábban visszatérni a munkahelyükre, mint szeretnék, ezáltal lelkileg tipródva, hogy nem tudnak a gyerekükkel lenni. De olyan  háromgyerekes ismerősöm is van, aki úgy döntött nem megy vissza dolgozni a legkisebb gyereke egy bizonyos életkoráig, így támogatva a gyerekek és a család zökkenőmentes mindennapjait. Emiatt rengeteg beszólást kap. Azt látom az ismerőseim körében, hogy akármit csinálnak a munka terén az anyák, mindenbe bele tud kötni valaki, holott itt is nagy igazság az, hogy nincs két egyforma anya, valamint család, mindenki másként csinálja, úgy ahogyan nekik a legjobb.

A tökéletes anyák

Tökéletes anyák nem léteznek. Még azok a nők sem azok, akik annak tűnnek, ugyanis gyakran utólag róluk derül ki, hogy mennyi ponton problémás az életük, csak ezt jól tudják (vagy próbálják) palástolni. De a bili előbb-utóbb mindig kiborul. Hiszen mondani bármit lehet, ki tudja, hogy valóban úgy is van? Nekem már több esetben is kiderült ismerőseimnél, hogy például a soha nem sírós, hisztizős „tökéletes gyerek” mégsem pont olyan amilyennek mondták a szülei, míg az én gyerekeim sírtak, hisztiztek, és emiatt bizony időnként csúnyán néztek ránk, de én sohasem titkoltam ezt, s aztán egyszer csak kinőtték ezt a korszakot. Túléltük ezt is, és tulajdonképpen semmit nem csináltam rosszabbul, mint bárki más, egyszerűen ilyenek voltak.

Felejtsük el az elvárásokat

Tapasztalataim szerint az anyák hajlamosak aszerint alakítani a dolgaikat szinte minden téren, ahogyan (szerintük) a környezetük elvárja tőlük. Aszerint nevelik a gyerekeket, aszerint tesznek, vagy nem tesznek meg dolgokat, és ez több szempontból sem jó, hiszen a mi életünket mi éljük, mi tudjuk, hogy mi a legjobb a gyerekeinknek, a családunknak és nekünk kell megoldani az esetlegesen felmerülő problémákat is, ezért mivel senki nincs a helyünkben, nem is ítélheti meg nálunk jobban a cselekedeteinket. El kell engedni, hogy általunk elvártnak hitt dolgokon agyaljunk éjszakákon át, mert mi lesz ha a példának okáért az osztálytárs szülei (vagy bárki más) azt gondolják rólunk, hogy nem törődünk eléggé a gyerekünkkel, mert mondjuk nem íratjuk be a legmenőbb foglalkozásra a gyerekünket, amire pedig mindenki jár. Vagy nem visszük babaúszásra, ovis angolra és lovagolni a gyerekeket. De ez csak néhány kiragadott példa, említhetném a „nagyszülők által támasztott elvárásokat” is. Felejtsük el ezeket, és koncentráljunk arra ami nekünk igazán jó és fontos.

Szerintem bőven elég ha elég jó anyák próbálunk lenni, mert ha megteszünk minden tőlünk telhetőt a gyerekeink jóléte érdekében, akkor túl nagy probléma nincsen. Szeressük őket, de szeressük magunkat is annyira, hogy odafigyelünk a saját igényeinkre is, mert őszintén hiszem, hogy rengeteg minden múlik azon, hogy ha mi anyukák jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor nem kell rágódnunk minden apróságon, és tudjuk élvezni a gyerekekkel töltött pillanatokat.

És persze tudom, hogy ez a dolog nem ennyire egyszerű, de próbálkozni lehet, és kell is, hogy el tudjuk engedni a bűntudatot olyan dolgokért, amik sokszor nem is rajtunk múlnak.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A cikk eredetileg a HáromPötty blogon jelent meg.