Együtt leszünk család.

Mikor mit meséljünk a gyerekeknek?

Kicsit kínos még egy bőrt lehúzni a Meseország mindenkié c. könyvről, de úgy érzem, a mesékkel kapcsolatban nem árt, ha tisztázok pár dolgot.

A mesék három forrásból érkeznek gyermekeinkhez:

1. Fejből mese: ellazít, megnyugtat, építi a szülő-gyerek kapcsolatot, fejleszti az érzelmi intelligenciát, fantáziát, és jótékony hatással van a gyermek beszédfejlődésére.

2. Könyvből olvasott mese: bizonyítottan fontos előfutára az olvasóvá válásnak. Kutatások tucatja bizonyította, hogy az a felnőtt, akinek kiskorában a szülei sokat meséltek, nagyobb örömét leli az olvasásban.

3. Mesefilm: erre gyakorlatilag semmi szükség, különösen csecsemő- és kisgyermekkorban. Nincs kapcsolatépítő szerepe, hátrányosan hat az idegrendszeri fejlődésre, nem engedi kibontakozni a gyermeki fantáziát, felesleges szorongást kelthet, ha ijesztő vizuális tartalmakkal szembesít. Egyetlen haszna, hogy a szülő egy szusszanásnyi időt nyer, a túlzott médiafogyasztásnak később azonban meglesz a böjtje: megkésett beszédfejlődés, tanulási nehézségek, képernyő-függőség. A kutatások szerint napi néhány rövid mese nem árt meg, de nem is használ.

Mikor mit meséljünk?

Már egészen újszülött kortól segíti a gyermek harmonikus személyiségfejlődését, ha rövid rigmusokat, höcögtetőket skandálunk, énekelünk neki. Ezek megnyugtatják a babát, erősítik a szülő-gyerek kapcsolatot, segítik a beszédfejlődést.

3-4 éves korig nem érdemes bonyolult történetekkel traktálni gyermekeinket, ez az én-mesék ideje. A legjobb, ha a szülők saját kútfőből találnak ki rövid történeteket olyan „kalandokról”, amelyek a gyerekkel estek meg.

Ha épp nincs lelkierőnk bugyutaságokat kitalálni a fogmosásról és a kakimanóról, nagyszerű könyvek állnak rendelkezésre a korosztálynak. A piciknek Boribon, Maszat, a nagyobbaknak az Ovis mesék, Szutyoksári, Titi stb. Azért szeretem őket, mert gondolkodás nélkül lehet zsinórban felolvasni bármennyit. A gyerek boldog, hogy együtt vagyunk, és számára releváns problémákkal foglalkozunk.

Az igazi varázsmesék ideje körülbelül 5 éves korban érkezik el, és végigkíséri az egész kisiskolás kort. Ez a népmesék ideje, amit érdemes legfeljebb kevés illusztrációval tarkított mesekönyvből felolvasni, vagy az eredeti történethez hűen fejből mesélni.

Végtelenül leegyszerűsítve Bruno Bettelheim gyermekpszichológus gondolatait, a népmese a tudattalan világát szólítja meg. Az évezredek során áthagyományozódott népmesék szimbolikus nyelven fogalmaznak meg alapvető igazságokat. A mese világa olyan, mint a tudattalané és a kisgyermeké: mágikus, kaotikus és irracionális. A kisgyermekben vad, ellentmondó indulatok tombolnak, de nem tud még rajtuk uralkodni. A mesék világa megmutatja, mi minden lakozik az emberi lélekben, és már az megnyugtató a gyermeknek, hogy nem ő az egyetlen, akiben ilyen indulatok dúlnak. Különösen megnyugtató, ha a szülő szájából hallja a mesét, mert ez azt jelenti, ők is ismerik, természetesnek tartják ezeket az érzéseket.

Felmerül a vád, hogy a népmesék mennyire brutálisak, így szorongást keltenek a gyerekekben. Egyrészt a „hol volt, hol nem volt…” kezdet áthelyezi a történetet egy szimbolikus térbe, jelzezvén, hogy ez nem a valóság. Másrészt, mivel eredetileg a meséket a gyerekek csak hallgatták, nem látták, ezért a gyermek mindig csak olyan sárkányt, boszorkányt teremtett a fantáziájában, ami ijesztő, de még legyőzhető. Ma más a helyzet. Mire a gyerek az első boszorkányos mesét meghallgatja, már képeskönyvekben és tévében ezerszer találkozott boszorkányábrázolással. Ezeket a boszorkányokat nem az ő képzelete alkotta, hanem kívülről kapta, lehet, hogy jóval ijesztőbbek, mint amit a gyerek képes szorongás nélkül elviselni.

Félelmet kelthetnek azok a mesék is, amik nem távol, az Üveghegyen túl játszódnak, hanem egy olyan közegben, ami a gyerek saját hétköznapjait idézi. Ha Annapetigergőt támadná meg a sárkány, az sokkal félelmetesebb lenne, mintha az Óperenciás-tengeren túl élő kondáslegényt. Ez azt jelentené, hogy itt és most, engem fenyeget a veszély, és nincs eszközöm az elhárítására.

Ebben az életkorban már nem lehet gondolkodás nélkül mese-üzemmódra váltani. Tudnunk kell, hogy milyen élethelyzetben mit érdemes mesélni a gyereknek. Mi az, amit szorongás nélkül képes meghallgatni, mi az, ami rárímel az aktuális állapotára, érdeklődésére. Ha nem neki való, egyszerűen nem fog odafigyelni, ha túl megterhelő a tartalma, akkor hisztizni kezd. Ami bizonyos, nem lesz transzvesztita attól, hogy egy agancsra vágyó őzsutáról hall mesét. És homoszexuális sem attól lesz, hogy az 1000 tündérmese között hall egy olyat is, amiben a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” két királyfira vonatkozik.

Csak halkan jegyzem meg, a népmesék között is találni „erkölcsileg kifogásolható” történeteket, például Béla kisasszonyról. És megjegyzem, vannak olyan népmesék, amelyek a humanista értékrend szerint már átlépik a „vörös vonalat”. Ilyen az Ihók és Milók, ahol azon röhögünk, hogy Mihók értelmi fogyatékos. A három selyp lány azért marad pártában, mert beszédhibásak. Nem szívesen olvasom gyerekeimnek a Rest macskát, ahol a gazda úgy farag szorgos háziasszonyt a lusta feleségéből, hogy annak hátán veri el a macskát, úgy, hogy az a macskának is, asszonynak is fájjon. Nem akarom, hogy a gyerekek olyan mesét hallgassanak, ahol feleséget verni oké.

Igazán nagy károkat azonban nem az olvasott mesével, hanem a nem megfelelő vizuális tartalmakkal lehet okozni. A legtöbb mesefilm semmiféle morális tartalommal nem bír, nem segíti az érzelmi fejlődést, nem tanít arra, hogy a sikerhez vezető úton sokszor nagyon rögös az út, és csak az érheti el a célját, aki végig becsületes, tisztaszívű és kitart az elvei mellett. A Szuperhősök és Barbie-mesék egyetlen értéket képviselnek: anyagi hasznot hoznak az alkotóknak.

Hosszú okfejtésemmel mindössze arra próbáltam meg felhívni a figyelmet, hogy egy olyan társadalomban, ahol a felnőttek 53%-a nem vesz könyvet a kezébe, ahol a gyerekek Hulk-on nevelkednek, ott nem az a probléma, hogy megjelent a könyvpiacon egy mesekönyv, amiben „erkölcsileg kifogásolható” mesék is találhatók.

freepik.com