Együtt leszünk család.

Milliók közt az egyetlenegy

Milyen a gyászmunka egy ismert ember halálakor?

Három héttel ezelőtt a férjem sírva jött haza az orvostól. Utoljára öt évvel ezelőtt, a nagymamája halálakor láttam őt sírni, rögtön tudtam hát, hogy nagy a baj. Elcsukló hangon közölte, hogy meghalt Benedek Tibor. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, kellett pár perc, amíg kapcsoltam: attól még, hogy nem ő a beteg, neki ez valódi, mély fájdalom. 30 éve drukkol Benedeknek, olimpia, VB és EB idején nem lehet hozzászólni, a magyar sport minden bajnokát istenként tiszteli.

Benedek éppen egyidős volt a férjemmel, s míg az előbbi két éven át harcolt a legyőzhetetlen kór ellen, addig az utóbbi épp friss orvosi papírt kapott arról, hogy egészséges. Mégis, a sportoló halála óhatatlanul szembesít a kegyetlen ténnyel: ez velem is megtörténhet, csak idő kérdése, és meg is fog, a halál elkerülhetetlen.

A kivételes tehetségű (vagy saját állítása szerint inkább szorgalmú) bajnok nem volt része a mindennapi életünknek, mégis olyan érzelmi űrt hagyott, amivel kezdeni kell valamit. A síró férjemre a gyerekek is rátapadtak, fél órán belül már az egész család Benedek-gólokat és –interjúkat nézett a neten. Különösen megviselte a tízéves lányomat, hogy valaki, aki jóképű, szimpatikus, három gyerek édesapja, valakinek a fia, annyi idős, mint az ő apukája, hogyan halhatott meg. Nem a gólok, nem a sikerek hatották meg, hanem egy ember örök eltűnése. Hirtelen átérezte mindazt, amit Kosztolányi oly gyönyörűen megírt: „Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló… Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.”

A gyászmunkát úgy kell elvégeznünk, hogy praktikus szinten, a mi életünket tekintve nincs is veszteség. Paradox módon mi a halála után ismerkedtünk meg Benedek Tiborral. Éreztem, hogy most az a helyes, ha napokon át hagyom a férjemet és a nagylányunkat belemerülni a számítógépbe, hogy 100-szor meghallgassák a Danone Túró Rudi reklámot, és végigböngésszék Benedek összes interjúját. A rítusok évezredek óta segítik az egyént és a közösséget a döntő átmenetek feldolgozásában, ezért szorgalmazom, hogy ők ketten mindenképp menjenek ki a Hajós Uszoda elé augusztusban a Magyar Kupa döntője előtt tartandó megemlékezésre.

A megemlékezés a férjemnek jutott, a „Nagy Beszélgetés” életről-halálról viszont nekem. Veszítettünk már el közeli családtagot, de szerencsére őket idős korukban, egy teljes életet lezárva, így az elengedés viszonylag zökkenőmentesen ment a gyerekeimnek. Egy fiatalember halála azonban, akinek még gyerekeket kellett volna felnevelni, teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan.

„De mit érezhetnek most a szülei? Mit csinálnak a gyerekei? És most akkor kész-passz, megszűnt létezni? Te hiszel a Mennyországban?”.

Kérdések a lányomtól, amelyek egytől-egyik az elevenembe vágnak. Vallásos neveltetést kaptam, de a hitem soha nem állt biztos lábakon. Pszichológia szakon megtanultam, az a legfontosabb, hogy a halállal kapcsolatos elképzeléseimet hitelesen tudjam közvetíteni a gyerek felé, ne maszatoljak angyalkákkal, meg a ránk mindig vigyázó nagymamákkal, ha az egészet hülyeségnek tartom! Könnyű annak, aki hisz a Túlvilágban, a lélekvándorlásban vagy az örök megszűnésben, de mit tegyen, aki maga sem tudja, mit higgyen?

Arról beszélgettem hát a lányommal, hogy a halál az a dolog, amiből soha, senki nem tér vissza, így az élő emberiség soha nem fogja biztosan megtudni, mi van odaát, holott amióta ember az ember, keresi rá a választ. Beszéltünk arról, hogy a világ különböző tájain különböző válaszokat találtak a kérdésre, talán mindegyikben van igazság, elképzelhetőnek tartom, hogy mindenki az óriási puzzle egy-egy darabját találta meg, és azt tartja abszolút igazságnak. Ha pedig a nagy semmi vár ránk, tulajdonképpen az sem olyan rémes. Nincs bajom azzal, hogy 100 évvel ezelőtti dolgokról beszéljek, holott akkor én még nem is léteztem, miért lenne baj 100 évvel későbbi dolgokról beszélni, amikor meg már nem fogok létezni? Nem létezni nem rossz. (Itt azért megengedtem magamnak egy „de a szívünkben örökké él” megjegyzést, és egy picit a génekről is beszélgettünk).

Ez az én bizonytalan és katyvasz hitem, amit hitelesen tudok a gyerekeknek közvetíteni. Tulajdonképpen azt, hogy nem tudom, de engem is foglalkoztat a kérdés.

Másnak más a hite. A lényeg, hogy azt hitelesen képviseljük! Sokaknak az angyalkás magyarázat tűnik a legmegnyugtatóbbnak, de ez csak és kizárólag akkor ad megnyugvást a gyereknek, ha a szülő valóban hisz benne. Máskülönben a gyerek érzi, hogy a szülő éppen át akarja őt verni. A bizalomvesztéssel pedig sokkal több kárt okozunk, mint a legcsupaszabb valósággal.