Együtt leszünk család.

Ne hazudj! Még kegyesen se…

A családomban törekszem az őszinte kommunikációra, élet, halál, súlyos betegség, szex, érzelmek témában igyekszem a lehető legkevesebbet mismásolni a gyerekek előtt. Néha úgy érzem, túlzásba viszem, és az óvodásom orra előtt beszélem meg az Élet Nagy Kérdéseit a szinte-kamaszaimmal.

A múlt heti posztom kapcsán sok gondolat bennem ragadt a halál, gyász, és úgy általában az őszinteség témájával kapcsolatban, most hát kiírom magamból.

Pontosan emlékszem az első találkozásomra az elmúlás végérvényességével. Egy fészkéből kiesett, pár napig nálunk nevelkedő kismadár pusztult el, amikor négyéves voltam. Teljesen érthetetlen volt, hogy ő már nincs többé. Nagynéném vigasztaló szavai az állatmennyországról mit sem javítottak a jeges űrön, és félelmen, hogy elmúlás létezik, és ez a madár nem létezik többé.

Az élet ismétli önmagát: pár hete Petrával (a négyéves kislányommal) rábukkantunk a teraszunkra befészkelt kismadár – a bájosan trillázó Madárka – holttestére. Petra vigasztalhatatlan sírása más volt, mint eddig bármely sírás: tudtam, hogy ő most, ebben a pillanatban érti meg, mit jelent az: „nincs többé”. A szakirodalom szerint a gyerekek 6-7 éves korukra fogják fel a halál visszafordíthatatlanságát, de tisztán emlékszem, hogy én ezt négyévesen megértettem, és szentül állítom, hogy Petra is megértette. Óriási volt a kísértés, hogy belekezdjek az állatmennyországos dumába, de ellenálltam a kísértésnek. A nagytesója viszont előállt egy mesével Madárkáról, aki láthatatlanul is velünk van, itt ül a kezében. Ez szemmel láthatólag megnyugtatta Petrát, aki azóta mindenhová magával viszi a láthatatlan Madárkát egy láthatatlan madzagon. Volt bennem annyi tapintat, hogy a vigasztaló fantáziát nem trollkodtam szét a „legyünk őszinték” alapelv jegyében.

Több ízben találkoztam olyan óvodással, kisiskolással, aki egy haláleset után hónapokig nem mert elaludni. Hamar kiderül ilyenkor, hogy a szomszéd bácsi, vagy a nagymama a családi szóhasználatban nem meghalt, hanem örökre elaludt. Ez az aprócska eufemizmus hónapok álmatlan szorongásához vezet!

Tízéves unokaöcsém büszkén hirdeti, hogy ő ateista. Meggyőződését azzal indokolja, hogy szülei éveken keresztül hazudtak neki a Mikulásról meg a Jézuskáról, nyilvánvaló hát, hogy az Istenről összehordott duma is hazugság. Pedig a szülei valóban Istenhívők.

Ebbe a Jézuskázós sztoriba valahogy mi is belecsúsztunk, bár sosem törekedtem nagyon, hogy a lányok fülébe ne jusson az igazság. 7-8 évesen azt hittem, már tudják, az egész csak kamu, ebben a szellemben kezdtük hát meg a karácsonyi készülődést. Tévedtem, nem tudták, és csúnyán rám támadtak: „Ti végig hazudtatok nekünk? Hogy tehettétek?”

Ha belegondolok, durva, hogy egy kis eufemizmus, egy kedves füllentés, esetleg egy kegyes hazugság milyen következményekkel járhat: álmatlan óvodás, ateista tízéves a hívő családban, bizalomvesztett kisiskolás az őszinteségmániás anya mellett!

Levontam a tanulságot: Ne hazudj!

A Mikulással viszonylag könnyű dolgom van, de hogy a fenébe csomagoljam kornak megfelelő köntösbe a fájdalmas igazságot, a halált?

Nyilván máshogy a négyévesnek, és máshogy a tízévesnek. A négyéves is beszél a halálról, de meglehetősen optimistán: Ha meghalunk, úgyis „vissza fogunk létezni”. Petra így fordította le magának a feltámadás kifejezést. Ha kérdez, hogyan is fog történni a „visszalétezés”, elmondom, hogy magam sem tudom, ez a Jóisten meglepetése lesz. Már vele is el lehet beszélgetni arról, hogy ő hogyan képzeli, illetve mások (a nagy világvallások) hogyan képzelik.

Az életkor előrehaladtával egyre könnyebb az őszinte beszélgetés. Amikor édesanyám halálakor az ő feltámadását firtatták, felvállaltam előttük minden reményemet, kételyemet és Isten iránti haragomat. A lányok kérdezősködésére elmondtam, hogy őszintén remélem, létezik Mennyország! A nagymamájuk – akit ők egészségesen már nem ismerhettek, az alattomos betegségének és totális leépülésének (Alzheimer kór) azonban éveken keresztül szemtanúi voltak – egy kivételesen jó és melegszívű ember volt. Azt a mérhetetlen szenvedést, amit itt a földön kapott, a Jóistennek minimum egy örökkévalóságon át kárpótolnia kell! Ha még Isten és túlvilág sem létezik, akkor nincs igazság a földön!

Ezeket a beszélgetéseket nem a „majd ő eldönti, miben hisz” liberalizmusa hajtja, inkább az a vágy, hogy őszinte, érzéseiket ismerő és felvállaló emberekké váljanak, akik a lehető legkevesebb szorongásszinten ismerkedjenek meg a kérlelhetetlen igazsággal. Ha olyasmit mondunk, amit magunk sem hiszünk, nem elég, hogy nem tudjuk igazán megnyugtatni őket, de még a bizalmukat is eljátsszuk!

freepik.com