Együtt leszünk család.

Nézőpont kérdése…

Legutóbbi cikkemben keseregtem azon, mennyi élményből marad ki az Alfa generáció -így a saját óvodásom – a világjárvány következtében. Lányomnak dugába dőlt az álma, hogy ovis-balettre járjon, és lehet, hogy sosem lesz kisangyal az óvodai karácsonyi műsorban.

Ma egy igazán jót beszélgettem a 82 éves édesapámmal: a II. világháborús élményeiről mesélt. A beszélgetés nyomán átértékelődött bennem gyermekeim járvány okozta „szenvedése”.

Apám 1939-ben született, a világháború alatt alig néhány hónapig volt lehetősége egyáltalán óvodába járnia. Még hároméves sem volt, amikor az édesapja csatlakozott a 2. magyar hadsereghez, hogy a Don-kanyarnál tragikus vereséget szenvedjen. Nagymamám négy gyerekével egyedül maradt, hónapokig nem lehetett tudni, férje él-e, hal-e. Nagyapám végül, csodával határos módon, ám lélekben megtörve hazatért. Soha nem tudta feldolgozni a traumát, mentális állapotáról csak homályos információim vannak. Annyit tudok, hogy a humánum keveredett benne a végtelen dühvel és elkeseredéssel. Amikor például az utcában lakó gyerekek a deportálásra hajtott zsidókon gúnyolódtak (Erger, Berger Sósberger, minden zsidó gazember!) – nagyapám – apám szavaival élve – kurvára elverte őket.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

A dédszüleim a család egy részével menekülni próbáltak, pár hónap után azonban elkapták, és visszatoloncolták őket. Házuk, mely egy utcányira volt apámék házától, hónapokig üresen állt. Amikor a bevagonírozásra ítélt zsidóság egy részét a Rákospalota-Újpest vasútállomáson szállították fel a vonatra, nagyszüleim ebbe a házba rejtettek el 20 embert. Nagymamám saját otthonában főzött rájuk, az ötéves apám pedig lábasokban szállította át az ételt egyik házból a másikba. A nyilaskeresztesek az utcán kóborló gyerekekkel nem foglalkoztak, ezért lett ő az ételhordó.

Nagyapám mindeközben a kert végében a föld alá egy 6 négyzetméteres bunkert épített, fél méter vastag betonfalakkal, két titkos bejárattal, benne emeletes ágyakkal. Amikor 1944 telén a vasútállomást bombázták, a légiriadó idejére ide vonult le a család. Apám imádta az éjszakai légiriadót: az ellenséges repülőgépek után pásztázó fénycsóvák játéka elkápráztatta az ötéves kisfiút. Egy bomba eltalálta a házukat, ami ráomlott a bunker egyik kijáratára. Hála a vészkijáratnak, a család épségben kimenekült. A következő évben a ház épen maradt felében húzták meg magukat.

- Hirdetés -

A mesedélután itt véget ért, haza kellett sietnem saját gyermekeimhez, a szegény, élményektől megfosztott digitális bébikhez, akik kortársaktól elszigetelten, ám anyagi és érzelmi biztonságban, szerető családi közegben töltötték az elmúlt egy év nagy részét.

- Hirdetés -

Apám ötévesen egyáltalán nem járhatott óvodába, végignézte, ahogy zsidó emberek százait, köztük gyerekeket hajtanak a vasútállomásra, pontosan jól tudta, milyen céllal. Annak a néhány embernek, akit nagyapám ki tudott menekíteni, az ötéves apám hordta az ételt élete kockáztatása árán, hónapokig töltötte az éjszakáit egy földalatti bunkerben, a házuk felét lebombázták.

Az ötéves lányom ehhez képest kimaradt az ovis balettből.

U.i.: A serdülő lányom elolvasta az írásom. Felháborodott azon, hogy bagatellizálom az ő nehézségeit. Igaza van. Az „Afrikában bezzeg éheznek” típusú szöveggel még egyetlen embert nem győztek meg arról, hogy milyen jó dolga van. Ez az év nehéz volt. Felnőttnek, serdülőnek, kisgyereknek egyaránt. És ki tudja, mennyi ideig lesz még nehéz. Az izoláció, a szülők létbizonytalansága, az otthontanulás új kihívások elé állított mindenkit. Az anyagi helyzet, a családi közeg, a családtagok egészségi állapota és az egyén pszichológiai immunrendszere nagymértékben befolyásolja, ki mennyire tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Annak a gyereknek, aki, 14 hónapja nem mozdult ki otthonról szülei komoly betegsége miatt, minden bizonnyal jobban átírta jövőjét a járvány, mint az én lányaimnak, akik hosszabb-rövidebb korlátozásokkal ugyan, de járhattak iskolába, óvodába.

freepik.com

Szólj hozzá