Stigma
„Burnout, depresszió, szorongás, pánikrohamok – nem a gyengeség jelei. Ezek arra utaló jelek, hogy az ember megpróbált túl hosszú ideig erős lenni.”
Ezt az üzenetet nagyon sok ismerősöm megosztotta facebook-on a lelki egészség hetének alkalmából – kicsit megkésve, hisz ez októberben volt, de valami miatt a világhálón most terjedt el. Lényegtelen is.
Kapcsolódó cikk: Szóljon az október rólad, csináld végig velünk a 30 napos mentális egészség kihívást
Megérintett az üzenet, mert nap mint nap tapasztalom, hogy a pszichiátriai diagnózissal élő emberek igyekeznek rejtegetni diagnózisukat. Pedig őszintén, minden túlzás nélkül állítom, hogy egy kezelt pánikbeteg/ depressziós/függő/kényszeres/szorongó ember pont ugyanolyan hétköznapi, mint bárki, aki soha nem állt kezelés alatt. Dolgozni jár, mesét olvas a gyerekének, szereti a humoros filmeket, zenét hallgat, kutyát sétáltat, élvezi a baráti összejöveteleket, idegesítik a fél pár zoknik. Annyi különbséget látok, hogy a diagnosztizált emberekkel általában jobban el tudok beszélgetni, magasabb fokú önreflexiós képességgel bírnak, empatikusabbak, érzékenyebben tudnak a gyerekeik és embertársaik felé fordulni. Miközben rejtegetik diagnózisukat, nehogy bolondnak nézzék őket, valójában sokkal gazdagabb eszköztárral rendelkeznek, sokkal motiváltabban dolgoznak azon, hogy életük boldog és kiegyensúlyozott legyen. Hangsúlyozom, azokról beszélek, akik életük egy pontján önként felvállalták, hogy segítséget kérnek.
A köztudatban azonban a mentális betegségeket – tévesen – erőszakos cselekedetekkel, megbotránkoztató viselkedéssel kötik össze. A Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum kutatása szerint az ún. normális populációban aránytalanul többen bűnöznek, mint a jó ellátást kapó pszichiátriai betegek körében.
Nézzük az egyik leggyakrabban előforduló pszichiátriai kórképet: A major depresszió élettartam prevalenciája 15%, vagyis a népesség 15%-a élete során legalább egyszer él át klinikai értelemben vett depressziót. Sokakat érint a betegség, mégis, ha egy depresszióssal találkozunk, eszméletlen mennyiségű butaság tudja elhagyni a szánkat: „szedd össze magad…” „mindened megvan ahhoz, hogy boldog légy…”, „jó dolgodban nem tudsz mit kitalálni…” „én nem engedhetném meg magamnak azt a luxust, hogy depressziós legyek…”.
Ha valaki maga alatt van, motiválatlan, örömtelen, akkor azt mondjuk rá, hogy lusta és jellemtelen. Ha az illető úgy dönt, gyógyulni szeretne és ezért pszichiátert, pszichológust keres, előbb-utóbb gyógyulni kezd. Az ismerősök, kollégák előtt azonban eltitkolja, hogy terápiára jár és antidepresszánst vagy nyugtatót szed: mik ezek, ha nem dilibogyók? Dilibogyót a bolondok szednek, nem?
A mentális betegség egy nagyon heterogén fogalom, én most a depressziót emeltem ki, de gyakorlatilag bármelyik kórképre igaz, hogy változás, javulás csak akkor érhető el, ha szembenézünk a problémával és merünk segítséget kérni.
Ehhez azonban nem érzem egyelőre a támogató társadalmi közeget. Mintha sokkal elfogadóbbak lennénk egy kezeletlen alkoholistával, egy kiégett kollégával, egy rosszkedvű diákkal, mint azokkal, akik ugyanezen problémák miatt orvoshoz fordultak.
Az esténként mindig pityókás nagynénire délelőtt nyugodtan rábízzuk a gyerekeinket, tudjuk, hogy nem lesz baj. Ha azonban ez a nagynéni vállalja, hogy részt vesz egy több hónapos bentlakásos detox programban, akkor már úgy fogunk rá tekinteni, mint alkoholistára, aki veszélyes lehet.
Egy végtelenül szorongó egyetemistát kedvesen bíztatunk, amikor szakad róla a víz szigorlat előtt, de bolondnak tartjuk, ha kiderül, hogy pszichiáter kezeli a szorongását.
A kimerült tanár csak egy kimerült tanár, amíg nem keres szaksegítséget, de máris a gyermekeinket veszélyeztető elmebeteg lesz belőle, ha meglátjuk, hogy a kerületi ideggondozó kapuján lép ki.
Egyetlen tanár, orvos ápolónő sem szeretné, ha a pszichiátriai gondozóban futna össze kollégájával, holott ezen hivatást gyakorló emberekre az átlagnál sokkal több stressz nehezedik.
Még a nevelési tanácsadó folyosóján is feszengenek a szülők, nehogy ismerőssel találkozzanak, amíg gyerekükkel odabent egy pszichológus foglalkozik. Hát még mennyire nyomasztja ez a gyerekeket!
Tragédia, ha egy ember azért nem kér segítséget, mert fél a stigmatizációtól. Pedig egy szorongó, egy pánikbeteg, egy depressziós, egy függő egy kényszeres, egy kiégett személy pont annyira képes a normális életre, mint bárki más, ha megkapja a legmegfelelőbb kezelést. Legtöbb esetben a pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés együttesen csodákra képesek.
Más kérdés, hogy ma Magyarországon az orvostársadalom mostohagyereke a pszichiátria, az államilag finanszírozott pszichoterápia pedig ritka, mint a fehér holló. Így a betegek többsége – ha csak nem veszi körül egy érzelmileg és anyagilag támogató közeg – nem kapja meg azt a komplex kezelést, ami a gyógyuláshoz szükséges.
