Együtt leszünk család.

Társas-játék?

Volt már valaha olyan élményed, hogy óvodás gyereked veszített a társasjátékban, majd egy „sebaj, legközelebb majd én nyerek” vállrándítással vidáman folytatódott a nap?

Nekem még soha.

A társasjátéknak nagyon fontos személyiségformáló hatása van: a gyerek megtanul alkalmazkodni a szabályokhoz, fejlődik a kudarctűrő képessége, megtanul együttműködni a csoporttársaival.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

Mégis…

Mégis azt érzem, hogy a kudarctűrés nem arról kell, hogy szóljon, hogy elviselem a másoktól elszenvedett vereséget, hanem arról, hogy elfogadom saját gyengeségeimet, és igyekszem megerősödni azokon a területeken, amelyek fontosak számomra. Miért kellene már óvodában, kisiskoláskorban versenyt csinálni mindenből: rajzverseny, tanulmányi verseny, sportverseny, jelmezverseny, és a legrosszabb: szépségverseny. Miért neveljük arra az óvodásainkat, hogy nyerni csak más kárára lehet? Miért ne lehetne kooperatív játékokon keresztül megtanulni a szabályokat, a csapatmunkát, az együttműködést?

- Hirdetés -

Miért ne taníthatnánk azt, hogy a játék nyertese az, aki élvezi a játékot. A játék: értelmes, önként, szabadon, választott, tevékenység, amelynek nincs közvetlen haszna, amely magáért a cselekvésért folyik.

- Hirdetés -

Az óvodás élete tele van kisebb-nagyobb kudarcokkal. Nem tud szépen rajzolni, kiborul a tea, nagycsoportos létére bepisil, képtelen bekötni a cipőfűzőt. Természetes, hogy ezekben a helyzetekben a társakhoz hasonlítja önmagát, még a játékban is az összehasonlítást kell erősíteni? Versenyeznek ők épp eleget felnőttek által behozott társasjátékok nélkül is: „Én érek először a kapuhoz, én eszem meg először a levest, én táncolok a legszebben!” Ezeket a versenyeket azonban maguk kezdeményezik, és az a gyerek, aki alulmarad az egyik versenyszámban, villámgyorsan versenyt hirdet egy másik kategóriában, amiben tudja, hogy ő a legjobb.

A férjemmel szeretek stratégiai játékokat játszani. Egyenlő partnerek vagyunk, és jó néha kibújni a jó feleség szerepéből: kijátszom az orvgyilkost, lerombolom a városát. Ő se kímél engem. Mindketten tudjuk, hogy ez játék, melynek végeztével folytatjuk a kooperatív házaspár üzemmódot.

A kamaszokkal is élvezet a versengő társasjáték. Sokkal ügyesebbek, mint én, szinte már azon dolgoznak, hogy néha a szerencsétlen anyjuk is nyerhessen.

A legjobban azonban a kooperatív játékokat szeretem: szabadulószoba, ahol közösen kell megoldanunk a rejtélyt, egy Dixit, Activity vagy Beugró, ahol nem is számoljuk a pontokat, csak nagyokat nevetünk.

Az óvodás gyerekemmel nem versenyzünk. Van egy csomó kooperatív játékunk, a versengő játékokra pedig remek szabályt alkotott a lányom: a játék nem verseny, csak olyankor, ha ő áll nyerésre. Ha én nyerek, azt versenyen kívül tettem, vagyis nincs sértődés, nincs frusztráció.

Számomra szomorú, hogy a világranglista 50. legjobb úszója senkit nem érdekel, vagy, hogy az OKTV 11. helyezettjét a szülők leszidják. Számtalan felnőttet ismerek, aki a win-win szituációt nem ismeri, egy helyzetnek nyertesei és vesztesei vannak. Mintha az élet egy nagy zéró-összegű játék lenne: az egyik fél csak a másik fél rovására nyerhet.

Sokan gondolkodnak úgy, hogy egy versengő világban élünk, ezért nem jó, ha megkíméljük gyermekeinket a versenyhelyzetektől. Mások ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy az igazán jó teljesítményre nem a versengés ösztönöz, hanem az érdekes feladatok, megfelelő kihívások, kíváncsiság, felelősség, őszinte visszajelzés stb.

Természetesen a versengés-kooperáció nem egymást kizáró fogalom, a csapatok közötti versengés például csapaton belüli kooperációt igényel. Az én-te, mi-ti kategorizáció azonban nemcsak versenyhelyzetet, hanem utálatot is szülhet (lásd Sherif 1961-es kísérletét).

“Az emberiség jövőjét jobban szolgálná, ha társadalmunk alapértéke a kooperáció lenne.”

 

Talán itt az ideje átgondolni a helyzetet: versengő tárdadalomban élünk, ezért gyermekeinket is versenyszellemben neveljük, hogy érvényesülni tudjanak. Ugyanakkor lehet, hogy az emberiség jövőjét jobban szolgálná, ha társadalmunk alapértéke a kooperáció lenne.

Talán túlságosan megszaladt a fantáziám, amikor a „Ki nevet a végén” játéktól igen gyorsan eljutottam a globális krízishelyzetig. Sebaj, kérlek, hagyjátok meg nekem azt az illúziót, hogy amikor a gyerekekkel a kooperatív Rókanyomon játékot játszom, azt a világbéke érdekében teszem.

freepik.com

 

 

- Hirdetés -