Vajon mit mondana most nekünk Vekerdy Tamás?
Mindannyian tudjuk, és értjük, hogy miért fontos otthon maradnunk a koronavírus okozta világjárvány idején az önkéntes házi karanténunkban, de ki ad tanácsot arra, hogyan csináljuk azt jól? Hogyan tanuljunk a gyerekekkel a többi gyerekünk szórakoztatása mellett, úgy, hogy minden másra – beleértve a munkánkat is- jusson idő? Sokan nagyon örülnénk valakinek aki kézenfogva végigvezetne minket ezeken a rendkívüli heteken.
Pszichológus szakértőnk Salát Janka, a következő írásával próbál ésszerű és követhető tanácsokat adni az édesanyáknak:
Már akkor sejtettem, hogy Vekerdy Tamásnak nagyon igaza lehet a gyermekeink otthoni tanításával kapcsolatban, amikor három évvel ezelőtt a legidősebb lányom az első osztályban még csak az O betűket kerekítette. A neves gyermekpszichológus 2014-ben így fogalmazott egy interjúban: „Vigyázat! Tudnunk kell, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepítora! Az első három perc: „Úristen, ez a gyerek tényleg butább, mint gondoltam!” A második három perc: „A gyerekem nemcsak buta, jellemtelen is!” „Zsófikám! Mit csinálsz, mialatt én a matematikáddal a lelkemet teszem ki? – Semmit apa, figyelek! – Figyelsz? Még hazudsz is? Hát nem a kenyérgalacsint gyurbikálod az asztal alatt, hogy majd megveszek belé?” – stb. A harmadik három perc: „Ez a normális szülői korrepetálás lefutási görbéje jó gyerek, jó szülő és jó kapcsolat esetén.”
Mindig megnyugattam magam, hogy ezek szerint nagyon jó kapcsolatom van a lányommal, a közös leckeírás lefutási görbéje szinte hajszálpontosan a fenti mintázatot követte. Aztán a középső lány is iskolába lépett. Akkor már tudatosan mertem követni Vekerdy hitvallását: az iskola a gyermek magánügye, hagyjuk, hogy önállóan próbálja meg elvégezni a feladatait, bepakolni a táskáját, csak akkor avatkozzunk be, ha segítséget kér.
Így telt el boldog másfél év, amikor egy anyuka felvilágosított az E-KRÉTA létezéséről. Szembesülnöm kellett azzal, hogy sok a hiányosság. Ekkor mégiscsak elkezdtem felzárkóztatni őket, de hamar rájöttem, hogy ez bizony a kapcsolatunkat teszi tönkre, az „én üvöltök – ő sír” forgatókönyv nem fér bele a családi idillről alkotott elképzelésembe, így magántanárt kerestem.
És most hirtelen nem csak a magántanár mondta le a korrepetálást, hanem az egész iskola bezárt. A felzárkóztatáson túl a tananyag átadása is a nyakamba szakadt, nem egy, hanem két gyereknél, miközben az óvodás gyermekem a földön nyöszörög, hogy „Anya, te engem nem is szeretsz, mindig csak a nagyokkal foglalkozol!”
Szerencsém van, mert tudok itthon dolgozni, és még férjem is van, aki a hálószobába zárkózik, mert neki aztán tényleg dolgoznia kell.
És most minden anya, aki iskoláskorú gyermeket nevel, azzal szembesül, hogy hirtelen nemcsak anya, takarítónő, szakácsnő, dogozó nő, és – jó esetben – feleség, hanem hirtelen tanárnővé is avanzsált. Ki a home-office mellett, ki úgy, hogy eljár dolgozni, ki pedig azzal az egzisztenciális szorongással, hogy éppen elveszítette a munkáját.
Egyik lelkiállapot sem a legideálisabb arra, hogy gyermekünket türelemmel, szeretettel terelgessük a naponta rázúduló feladatáradatban afelé, hogy örömét lelje a tanulásban, és olyan emberré neveljük, aki megőrzi kíváncsiságát, tudásvágyát.
Ismét Vekerdyre utalok, ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a szülőnek a tanulással kapcsolatban ez a legfontosabb feladata: „Legalább otthon fenn kell tartanunk a felfedezve tanulás lehetőségét”. A felfedezés öröme helyett hol sírva könyörgök, hol üvöltve fenyegetőzöm, hogy oldd már meg kislányom azt a nyamvadt 2/b feladatot, és haladjunk tovább, mert nekem 20 perc múlva kell a számítógép, skype-terápiám lesz egy anyukával, aki nem tudja mit kezdjen otthon a nem tanuló gyerekével (kérdés, hogy a vonal melyik oldalán rémesebb a helyzet).
Kedves gondolatom még a neves pszichológustól, hogy váljunk a gyermek cinkosává az iskolával szemben. Diktáljuk le neki a házi feladatot, vagy eleve írjuk be az üzenőbe, hogy családi okok miatt nem készült el hétvégén a lecke – ami igaz is, hiszen a hétvége legyen a családé!
No de ebben a rendkívüli helyzetben én vagyok az iskola, én vagyok a tanár! Legyek a gyerek cinkosa magammal szemben? Ha nem tanítom meg neki az írásbeli osztást, akkor ez a (szerintem) fontos mérföldkő kimarad az életéből. Eddig áttolhattam a tanárra, de most nem tehetem.
Olyan jó lenne, ha Vekedy Tamás élne, és irányt mutatna nekünk ebben a helyzetben. Mit kezdjünk azzal az egyszerű, de igen határozott kijelentéssel, hogy „Nem, nem tanulom meg!”? Vagy azzal, amikor a gyermek ránk támad, mert azt merészeltük állítani, hogy nincs olyan páratlan szám, ami osztható 2-vel?
A magam részéről igyekszem keresztülnyomni a matekot, nyelvtant és olvasást, az ének, rajz és torna feladatokkal nem gyötröm őket, leszolmizálom helyettük a dalt, megfestem a lefotózandó műalkotást. A gyerekekkel pedig inkább zenét hallgatunk, a fantáziájukra bízom, hogy mit alkotnak, és kicsapom őket a kertbe mozogni.
Kiemelt kép forrása: freepik.com
A cikk eredetileg a HáromPötty blogon jelent meg.
