Miért van szüksége minden otthonnak családi zokni kosárra?
„Anyaaaa? Hol van a zoknikosár?”
Ez gyakori, reggeli kérdés a háztartásunkban.
A gyerekek a fonott kosárra utalnak, amely egykor a fél pár zoknizsák volt, ám mostanra minden tiszta zoknink otthona lett. Nem csak az összes páratlan zoknié, hanem az összes zokninké. Soha többé nem állnak össze, és a cél már nem az, hogy megtalálják a tökéletes párokat, hanem egyszerűen két zokni, amelyek éppen elég jók. Két nagyjából azonos magasságú és azonos színvilágú zokni, ez megteszi.
Hetente néhányszor azt mondom: „Ezen a héten megyek vásárolni, és mindenki vadonatúj, megfelelő zoknit kap!” de soha nem történik meg. Soha nem történik meg, mert elfoglaltak vagyunk. Hármuk közül, egyikük sportol, a házi feladatok, és maga az élet nem megfelelő párú zoknikat eredményez. Tehát folytatjuk zokni kosár-rutinunkat, és őszintén szólva, ez karaktert ad őrült családunknak. Ez a miénk. Arra emlékeztet minket, hogy egyediek vagyunk.
És van még valami. A kosár számomra metafora. Azt az egyetlen dolgot képviseli, ami anyaként megmentett: alacsonyabb elvárásokat eredményez. Volt idő, amikor azt vártam magamtól, hogy minden tiszta ruhaneműhöz illeszkedik a zokni. Hittem abban, hogy a jó anyaságnak ez a része, hogy minden gyermek számára a felső fiókot tiszta, összeillő zoknival látjuk el, és amikor ezt elmulasztottam, a saját mércémmel mérve kudarcot vallottam.
Nem tellett sok időbe, mire be kellett látnom, hogy a zokniillesztés nem tartozik az erősségeim közé. Nem vagyok az, aki időt és erőfeszítést fordít a zoknik párosítására. Ha választhatok, hogy a zoknikat párosítom, vagy bármi mást csinálok, mindig mást választok. Amikor végül ezt elfogadtam valóságnak, létrehoztam a zokni kosarat, és az élet kissé könnyebbé vált.
E zoknikosár mögött egy anya áll, aki elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Anya, aki ismeri az erősségeit és a gyengeségeit. Egy anya, aki tudja, hogy nem képes minderre. Egy anya, aki úgy dönt, hogy inkább még egy kártyajátékot játszik a gyerekeivel a mosás helyett. Egy anya, aki gyerekeivel táncol a rendetlen konyhában, hogy kihasználja fiatalságukat és szeretgeti egy kicsit tovább őket lefekvés előtt. Az az anya, aki rájön, hogy a tiszta autó olyan luxus, amire talán nyolc év múlva kerül sor. Egy anya, aki félévente azt mondja a fogorvosnak, hogy „jobban fogom csinálni a fogselymet”, de titokban tudja, hogy ha a fejem tetejére állok, se fogok tudni minden este három gyerek fogával végezni.
Abbahagytam azt is, hogy elvárjam magamtól azokat a dolgokat, amelyeket éppen nem tudok megvalósítani. Mi történt? Megváltoztam. Abbahagytam az anyu-pontszám számolgatást és élni kezdtem. Felhagytam azzal, hogy vajon mások mit gondolnak, és abbahagytam, hogy a háztartási feladatok bármilyen módon anyaként határoznak meg.
Néha még mindig hasonlítom magam azokhoz az anyukákhoz, akik nemcsak zoknit öltenek, hanem sütnek, takarítanak és bulikat rendeznek, és egy másodperc töredékéig szeretném, ha inkább hasonlítanék rájuk. Aztán rájövök: ha jobban hasonlítanék rájuk, nem lennék én. Az vagyok, aki vagyok, és manapság elsődleges célom anyaként az, hogy hű maradjak önmagamhoz. Az, hogy megpróbálok valaki más lenni, túl sok munka.
Tehát amikor látom, hogy a gyerekeim páratlan zoknikat viselnek, és amikor ugyanezt teszem, emlékszem, hogy a nagyjából azonos magasságú zoknik elég jók, hogy elég jó vagyok, és hogy amit egyszer hibának gondoltam, a családom egyedülálló reggeli rutinjának megnyerő részévé válik. A mi családunkban nincs szükség másra, és ehhez hasonló zoknit sem kell viselni.
