A telefonom rabja voltam – és ez rossz anyává tett
Igazság szerint nem akartam telefonfüggővé válni!
Csak olyan magányos voltam és unatkoztam a járványban – mint mindenki más -, hogy hatalmába kerített a „mindenről lemaradok” érzés és a hangulatingadozásom is erősen beindult. Unatkoztam, dühös voltam, feldúlt, bosszús és féltem.
Annyira szívesen küldtem üzeneteket a családomnak és barátaimnak, és úgy éreztem, hogy lemaradok pletykákról vagy a hírekről, ha nem küldök azonnal válasz üzenetet a barátoknak. Aztán azon kaptam magam, hogy olyan valóságshow-k YouTube-videóit néztem órákig, mint pl. Az álarcos énekes, mert valami véletlenszerű és értelmetlen dologra volt szükségem, amire összpontosíthattam, ami nem okozott stresszt az otthon, az iskola és a COVID-19 mellett.
De a karantén nem volt mentség a fejem lehajtására, hogy órákig bámuljam az iPhone-om kis képernyőjét, és csak arra vártam, hogy legyen valami. Hogy nézhessek valamit … De pontosan mit? Mit untam? Szórakozásra vágytam? Mit kerestem a mobiltelefonomból? Szeretetet? Elfogadást? Menekülést a gyerekeim elől?
Halmozódott a szennyes, gyakrabban rendeltem ebédet, és a gyerekeim elé adagoltam, mert mindig a fenekemen, a telefonomon voltam. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy a nagyobb gyermekem hányszor akarta, hogy Barbie-zzunk vagy játsszak vele Monopoly-t , én csak vállat vontam, vagy akár csípősen odaszóltam neki, hogy hagyjon, mert a telefonomon voltam, és az Instagramon pislogtam és pazaroltam az időt, vagy olvastam a híreket. Még a munkám is elhanyagoltam.
Erre egyáltalán nem vagyok büszke
Ironikus módon a 2020-as újévi elhatározásom az volt, hogy jobban jelen legyek a gyerekeim életében. És már el is kezdtem. Korábban a telefonom otthon „haldoklott”, és sokszor órákig mentem bárhova anélkül, hogy egyáltalán feltöltöttem volna. Emlékeztettem magam, mennyivel több házimunkát és írási munkát tudnék elvégezni, ha csak levenném a szemgolyómat a telefon képernyőjéről – és végül megcsináltam. Koncentráltabb szülőnek éreztem magam, és büszke voltam magamra.
Amíg a világjárvány be nem ütött.
Aztán elkezdődött a függőség.
Amikor nemrégiben a nagyobbik gyermekem kikapta a telefonomat a kezemből, és nem volt hajlandó visszaadni, akkor már valami ébresztőre volt szükségem. Hagytam, hogy elrejtve tartsa a telefonomat (a játék ládájában), hatalmas öleléssel fogadtam, és megfogadtam, hogy jobb, figyelmesebb anya leszek.
Hiába vágyakoztam kapcsolatokra barátokkal és rokonokkal, amikor azok az emberek, akiknek valóban szüksége volt rám, szó szerint a saját gyermekeim voltak. Borzasztóan éreztem magam, és még a férjem is megjegyezte, hogy mindig telefonálok, szétszórt és morcos vagyok.
Általánosságban elmondható, hogy az agyam folyamatosan pörög, és 2021-ben az a célom, hogy letegyem a telefonom, kikapcsoljam és növeljem a játékidőmet a gyerekeimmel, akik nagyon is világossá tették, hogy szükségük van rám, nem pedig a telefon miatt mindig elterelt figyelemre.
Igazság szerint nekem is szükségem van rájuk – a karantén alatt töltött családi időnk nehéz volt, de nagy szükség volt rá. Munka közben a telefonom teljesen kikapcsolt állapotban van a hálószobámban, és tudjátok mit? Egy kicsit sem hiányzik.
