Együtt leszünk család.

Anya lehettem, mégsem tudom milyen igazán anyának lenni

Ahogy tegnapi cikkünkben is megírtuk ezen a héten emlékeznek meg a gyászoló szülők elvesztett gyermekeikről. Minden októberben 1 hetet szentel arra a világ, hogy felhívja a figyelmet annak fontosságára, hogyan segítse azokat a szülőket, akik elvesztették gyermeküket. Ennek apropóján Horváth Ramónával az Apró szárnyak blog, és Markó-Nagy Julcsival a Mindigazanyukádleszek blog szerzőjével beszélgetek a perinatális gyászról.

Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy meséljetek picit a történetetekről.

Ramóna: Tavaly nyár elején tudtuk meg a párommal, hogy ikreket várunk. Sajnos boldogságunk csak szeptember végéig tartott, amikor váratlan komplikációk miatt 2 hét kórházi küzdelem után a 21. héten búcsúznunk kellett gyermekeinktől. Sajnos teljesen pontosan a mai napig nem tudjuk az okokat, csak azt, hogy a kislányunk, és a kisfiunk mindig itt lesznek a szívünkben.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

Julcsi: 2019. november 24.-én a várandósságom 24. hetében görcsökre ébredtem. Vettem be magnéziumot, de csak nem akart múlni. Egy óra múlva felébresztettem a férjemet, hogy menjünk be a kórházba, mert valami nem oké. Megvizsgáltak és közölték, hogy teljesen nyitva van a méhszáj, csak a burok tartja a babát, azonnal készítsék a műtőt és hívják a Cerny koraszülött mentőt. Nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ennek még nagyon nem lenne itt az ideje, ráadásul nem tudtam szólni a férjemnek sem, aki odakint várakozott anyukámmal. Gyors NST és ultrahang, közben már íratták is alá velem az altatáshoz szükséges papírokat. Az utolsó emlékem, ahogy óriási fájdalmak között katétereznek és fertőtlenítik ki a hüvelyemet. Mikor magamhoz tértem, a kisfiammal már a János kórház felé tartott a Cerny mentők csapata. Az apukája aznap vele lehetett. Simogatta. Beszélt hozzá. Küldött nekem képeket. Úgy volt, hogy másnap én is mehetek át hozzá a másik kórházba, de már nem mehettem. 2019. november 25. hajnali 4 órakor meghalt a kisfiam. Mindig bánni fogom, hogy nem mentem el hozzá, és nem búcsúztam el. Hogy legalább egyszer nem öleltem őt magamhoz…anya lehettem, mégsem tudom milyen igazán anyának lenni.

Mi az, ami leginkább segített nektek feldolgozni ezt az egészet?

- Hirdetés -

Ramóna: Azt hiszem, teljesen sosem fogom tudni feldolgozni. Talán nem is lehetséges. Egyszerűen az összedőlt régi életünk romjaiból lassan felépítünk egy olyat, amiben úgy tudunk élni, hogy nem szenvedünk. Mondhatni megtanulunk együtt élni a veszteségünkkel, de mindig velünk lesz. Ebben a folyamatban nekem a rengeteg természetben töltött idő, a családom, barátaim, sorstársaim megértése és támogatása, az olvasás, és egy remek pszichológus segített. Na meg persze a rajzolás, és az írás.

- Hirdetés -

Julcsi: Ez a kérdés mindig olyan visszás. Nyilván valamilyen szintre már eljutottunk a gyászfeldolgozásban, de azt hiszem soha nem fogjuk tudni ezt teljesen feldolgozni. Nyilván beletödtünk, hisz nincs más választásunk. Egy másik kisbaba biztosan enyhít majd a fájdalmunkon, de mélyen, tompán akkor is mindig érezni fogjuk. Mindig bennünk lesz a mi lett volna, ha és az, hogy az ő helye is itt lenne köztünk. Sokat tud segíteni egy megfelelő szakember, egy pszichológus, vagy egy perinatális szaktanácsadó.

Nagyon sokat segített az is, hogy egymásba tudtunk kapaszkodni. Hogy, bár mindketten máshol tartottunk a gyászunkban, de mégis egymás kezét fogva mentünk előre, amikor én voltam mélyen, a férjem húzott ki a gödörből, és ugyanez fordítva.

Ezek azok a mondatok, amit soha nem akar hallani egy kisbabáját elvesztő szülő…

Mi volt a legdurvább, amit a veszteség után mondtak nektek?

Ramóna: A legdurvább az volt, aki úgy csinált, mintha nem történt volna semmi. Akik úgy próbáltak csevegni velem, mintha minden rendben lenne, nem gondolva arra mit éltem át.

De magam részéről illetlennek éreztem minden üres közhelyet. Úgy éreztem ezekkel elbagatellizálják a fájdalmat, nem tekintik validnak a gyászunkat. A legrosszabb ezek közül talán a „lesz majd MÁSIK”, az „Isten így akarta”, valamint a mások veszteségéhez való hasonlítgatás volt.

Julcsi: Nagyon sok ilyen volt. Talán nem is tudom mindet felidézni. A teljesség igénye nélkül felsorolnék párat és talán még azt is hozzáfűzném, hogy ezek azok a mondatok, amit soha nem akar hallani egy kisbabáját elvesztő szülő, mert ezekkel a mondatokkal sokszor nehezebb megbirkózni, mint magával a gyásszal.

  • Majd lesz másik
  • Ennek így kellett történnie”
  • Biztosan beteg lett volna”
  • Minek csináltatok neki emlékdobozt? Ne vegyétek körbe magatokat az emlékekkel mert így soha nem tudtok tovább lépni, és soha nem tudjátok elfelejteni.”
  • Próbálkoztok már? Miért nem? Ha a következő is elmegy, abba bele kell törődni”
  • És ha nem jön össze örökbe fogadtok?”

Volt benne tudatosság, hogy a gyásznak szenteltétek az Insta-oldalatokat?

Ramóna: Az elején még nem. Csupán szerettem volna megosztani a rajzaimat, kiírni a gondolataimat, remélve, hogy barátok, ismerősök elolvassák, és jobban megértenek majd minket. De ahogy telt az idő, egyre többen kezdtek követni. Kiderült, hogy mindez túlmutat rajtam, nem csak a saját lelkemet gyógyítom, bizony mások is érzik a szavaimat-rajzaimat. Felismertem azt is, hogy milyen fontos az érzékenyítés, hogy a kívülállók is megértsék min mennek keresztül a gyászoló szülők.

Julcsi: Nem volt szinte semmi tudatosság abban, hogy létrehoztam az Instagram oldalamat. Nagyon egyedül éreztem magam, senkivel nem nagyon tudtam erről beszélni a környezetemben, és a pszichológusom javasolta, hogy írjam ki magamból, akár sorstársakat keresve. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyi ember olvassa majd a gondolataimat.

Volt emiatt negatív tapasztalatotok?

Ramóna: Manapság az interneten elkerülhetetlen, hogy negatív kritikába, trollokba, önjelölt megmondóemberekbe fussunk. Hatványozottan igaz lehet ez, ha tabunak számító témákról beszél valaki. Szerencsére nekem eddig csak ismerősök fogalmazták meg aggályaikat a bloggal kapcsolatban. Nem mindenki érti, miért “jó” ez nekem, azt hiszik ezáltal beleragadok a gyászba.

Julcsi: Igazából egy negatív tapasztalatom volt azzal kapcsolatban, hogy erről ilyen nyíltan beszélek az Instagramon. Egy arctalan névtelen valaki írt nekem egy üzenetet, hogy mekkora szemét vagyok, otthon a négy fal között kellene gyászolnom, ne sajnáltassam már magam, meg hogy szerinte a halott gyerekemből akarok meggazdagodni, azért teregetem ezt ki. Nagyon nehezen birkóztam meg ezzel, hogy akár egy ember is van, aki ezt látja a gondolataim mögött. Nagyon megviselt, de sokan voltak, akik támogattak és bátorítottak, hogy van értelme annak, amit csinálok, és egy ember miatt ne hagyjam abba.

Sokan megkeresnek titeket a blog miatt? Akár segítségkérés miatt, akár azért mert kíváncsiak?

Ramóna: Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy igen. Tényleg nagyon sokan írnak, és rengeteg pozitív visszajelzést kapok. Számomra ez is azt mutatja, hogy szükséges beszélni a perinatális veszteségről, fontos és hasznos az érzékenyítés, és hogy mennyi erőt tud adni egy sorstársi közösség.

Julcsi: Eleinte sokan megosztották velem a saját történetüket, vagy épp azt, hogy sok erőt kívánnak és a támogatásukról biztosítottak. Volt nem egy olyan nő, akinek végig kísértem a várandósságának az utolsó pár hónapját, és végig biztattam őket, mikor előjöttek a félelmeik egy esetleges újabb veszteség kapcsán. Van, aki féltett emiatt, hogy csak a sebeimet tépem fel azzal, hogy újra átélem a saját történetünket mások történetei által, de én úgy érzem, hogy azzal is gyógyítom magam, hogy másoknak segítek.

Vannak-e ezzel kapcsolatos terveitek?

Ramóna: Sosem gondoltam, hogy „segítő” válhat belőlem valaha, de úgy érzem a vesztesénk és az azt követő tapasztalataim óhatatlanul is ebbe az irányba terelnek. Sajnos rengeteg nő lép bele hazánkban ebbe a szoros cipőbe, és közülük nem mindenki kap megfelelő segítséget vagy kellő támogatást. Ahhoz, hogy az érintettek újra felállhassanak, fájdalmuk és gyászuk figyelmet, megértő közeget kell, hogy kapjon. Ehhez szeretnék én is hozzájárulni, amennyire kompetenciám engedi. Jelenleg mentálhigiénés segítő szakembernek tanulok, így remélem, amit ott kapok, azt is továbbadhatom majd az Apró Szárnyakon keresztül.

Julcsi: Nincs igazából konkrét terv. Ötletek vannak, de sokszor kevésnek érzem magam ahhoz, hogy ezeknél több legyen, mint egy ötlet.

A beszélgetés második részét később olvashatjátok majd.

Kiemelt kép: Horváth Ramóna, Apró Szárnyak

 

 

Szólj hozzá