Hogyan segítsünk félénk gyermekünknek?

Mindannyian ismerünk félős, különösen érzékenynek tűnő gyerekeket. De mitől válik egy gyermek érzékennyé? Miért alakulhat ki túlzott félénkség, és hogyan tudunk ezen szülőként segíteni?

Vendégcikkünkben Somosi Melinda a Beszédmumus és a Félénkgyermek oldal írója beszél arról, hogy milyen okok vezethetnek oda, hogy akár gyermekkorban, akár felnőttkorban valaki extrán félénk vagy érzékeny legyen, és természetesen nem csak a kiváltó okokat, hanem azt is elmondja, hogyan segíthetünk ezen.

 

Érzékeny gyermek = érzékeny felnőtt?

Egy anyuka gondolatait szeretném ma veled megosztani.

Miért?

Mert egyszer ő is gyermek volt. Egyszer ő is úgy nézett az anyukájára, apukájára, mint te, amikor te is gyermek voltál.

Mert valamikor ő is félt a nagy világtól, és még sokszor manapság is hasonló érzései vannak, mint neked.

Tudom, az érzékenység több mindent kifejezhet, de ebben a történetben a védtelenséget szeretném vele jelölni.

A gyermeknek még nincs „múltja”

A gyermekek sokszor bátrabbak, érzékenyebbek, mint a felnőttek, de ugyanakkor viszont sokszor meggondolatlanok, és nem figyelnek arra, hogy mindennek következménye van. Vagy pozitív, vagy negatív. A gyermekek még nem tudják mindig kellően átlátni a dolgokat, mert nincs kellő tapasztalatuk, nem rendelkeznek „régi” múlttal. Nincs mihez viszonyítani, mert még kicsik, mert még lehet, hogy nem élték át.

Hogyan reagál a gyermek a környezetére?

A gyermekek ellesnek, megtanulnak dolgokat társaiktól és a felnőttektől, és ezek alapján fognak viszonyulni a világ dolgaihoz. Az, hogy mire, mennyire érzékenyek, függ attól is, hogy mit hoznak (örökölnek) a szüleiktől, nagyszüleiktől.  Ha sok intést, féltést kap egy gyermek, akkor nagy valószínűséggel felnőttként is félénkebb lesz az átlagnál. De ha az intés, féltés mellett megkapja a bátorítást, együttérzést, megértést, elfogadják az érzéseit, beszélgetnek vele, akkor felnőttként nagy valószínűséggel sokkal magabiztosabb lesz. Egy érzékeny gyermekből gyakran érzékeny felnőtt válik, hacsak nem kap kellő támogatást, kapcsolódást a szüleitől, esetleg segítséget egy szakembertől.

Te, aki most ezeket a sorokat olvasod, ezt már valószínűleg felismerted, és most tudatosan is tenni szeretnél azért, hogy gyermekedet bátorítsd, és ezt ne csak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is kamatoztasd.

De hol marad mégis a bátorítás, elfogadás?

Miért nem bátorítanak, fogadnak el, éreznek együtt a (érzékeny) gyermekkel a felnőttek, de akár társaik sem?

• Mert nem tudják, hogyan csinálják.
• Nem ezt látták/látják,
• nem ezt tapasztalták/tapasztalják.
• Mint, ahogy az előbb írtam. Ez „égett” beléjük

Szeretném neked elmesélni saját történetemet.

Érzékeny gyermekké válás

Amikor gyermek voltam, akkor olyan betegségem volt, hogy nagyon sokszor fulladtam, és kórházba kellett mennem, hogy ott gyógyítsanak meg. Akkoriban az anyukám még nem maradhatott ott velem, így egyedül kellett ott lennem. Persze gyermekek voltak még, de szülő egy sem.

Egyedül lenni gyermekként

Nagyon félelmetes volt az egész épület, a nagy kórtermek, a fehér köpenyes orvosok, nővérkék. Nagyon egyedül éreztem magam. Senkihez nem mertem szólni. Ha valahová elhívtak, akkor mentem, ha odajöttek az ágyamhoz, akkor ott csináltam, amit kellett, de ennyi. Nem éreztem jól magam és féltem is. Nagyon hiányoztak a szüleim. Úgy éreztem, hogy egyedül hagytak, pedig tudtam, hogy ők jót akarnak nekem. Azt akarják, hogy ne fulladjak, hogy gyógyítsanak meg. Ennek ellenére én mégis csak a rosszat láttam az egészben. És elég hosszú ideig ott kellett maradnom, sőt többször vissza kellett menni, és akkor is mindig hosszabb időt kellett ott töltenem. Előfordult, hogy ott jártam még iskolába is. Időközben azért összebarátkoztam egy-egy gyermekkel, de ezek csak addig tartottak, amíg valaki haza nem ment. Nagyon érzékennyé váltam.

Az „egyedül vagyok” érzés általánossá vált

Tehát több hetet, volt, hogy egy hónapot is ott töltöttem, és anyukámék csak hetente egyszer, vasárnap látogathattak meg engem, és akkor sem lehettek ott egész nap.

Ez több éven keresztül így ment. Már elég jól megszoktam, és nem féltem a doktor néniktől, doktor bácsiktól, de akkor is egyedül éreztem magam. Persze amikor hazamentem, akkor anyukámék mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam, és sok időt is töltöttünk együtt.

De, mégis kevésnek éreztem, és féltem, hogy majd megint el kell menni, és megint ott kell hagyjanak a kórházban.

Minden szituációra, ahol én voltam a középpontban, nagyon érzékenyen reagáltam, nagyon féltem, és védtelennek éreztem magam. Még akkor is, amikor nem volt rá semmi okom.

Hogyan jelentkezett ez felnőttkorban?

Na, de ami a lényeg, amit az egészből ki akarok hozni, hogy felnőttem, és nekem is lettek gyermekeim, és bármi nehézség adódott az életemben, akkor mindig azt éreztem, hogy egyedül vagyok, nincs velem senki, egyedül kell azt a bizonyos nehéz helyzetet megoldanom, és mennyire szükségem van anyukámra. És ő segített is mindig, de ennek ellenére ott belül, a lelkemben, a szívemben mégis csak az éreztem, hogy egyedül vagyok. Aztán rájöttem, hogy miért érzem ezt.

Azért, mert ami gyermekkoromban sorozatosan megtörtént velem, az, hogy ott voltam a kórházban egyedül, annyira belém ivódott, hogy minden hasonló helyzet ugyanazt a reakciót váltotta ki nálam. Bekapcsolt a félelem, a félelem az egyedülléttől, a félelem, hogy egyedül kell megoldanom, mert nincsenek ott a szüleim. Az érzékenység végig jelen volt, sőt egyre csak mélyült.

Hol maradt a támogatás?

Akkoriban senki nem készített fel ezekre a történésekre, senki nem beszélgetett velem arról, hogy mi fog ott történni, senki nem vigasztalt meg. Ezek egy részét maximum utólag kaptam meg, vagy egyáltalán nem. És nem azért, mert a szüleim nem akartak volna nekem, rajtam segíteni, hanem azért, mert nem is tudták, hogy én mit élek át. Csak azt látták, hogy mennyire sírok minden héten, amikor ők hazamentek, én pedig ott maradtam a kórházban.

„Egy szülő napi felelőssége: a kapcsolódás”

Ma úgy gondolom, hogy ha akkor, ott, abban a helyzetben tudtam volna kapni kellő támogatást, megértést, elfogadást, nemcsak a szüleimtől, hanem az ottani emberektől, akkor talán könnyebb lett volna ezzel megbirkózni, és bizonyos, nehéz érzésekkel nem is találkozom, vagy legalább is, már akkor, folyamatában gyógyítva, kezelve lettek volna, akkor rövidebb idő alatt sikerül ezeket feldolgozni. Vagy ha nem is rövidebb idő alatt, akkor talán a mélysége nem lett volna ennyire nagy.

Hiányzott a puszi, az ölelés, az illatok, a biztonság. Egy remegő kis nyuszinak éreztem magam, most így utólag, felnőtt szemmel visszatekintve arra az időszakra. Valahányszor elkezdtem erről mesélni valakinek, mindig sírva fakadtam, mert azt a kis tehetetlen gyermeket láttam magam előtt, aki akkor voltam.

Mi segített?

Sok idő, nyitottság a fejlődésre, tudatosságra, önismeret, önbecsülés mélyítése kellett ahhoz, hogy ezen túl tudjak lendülni. A tudat alattiból még mindig fel-feljön, de ekkor ésszel, és önszeretettel, tudatosítva, hogy az már elmúlt, és most nem az van, ami akkor, és már készen állok arra, hogy megoldjam, akkor helyre tudok billenni, és pozitívan tovább folytatni a saját utamat.

Az érzékenység még velem van, de a helyén vagyok képes kezelni (legalábbis az esetek nagy részében).

Mi a lényege az írásomnak?

Az, hogy szemléltessem, mennyire fontos, hogy a szülő KAPCSOLÓDJON a gyermekével. És ezt értsd SZÓ SZERINT.

Kapcsolódni számomra annyit tesz, hogy JELEN vagyok az életében (nemcsak mellette), egyre jobban megismerjük egymást, támogatom őt, szeretem őt, biztatom őt MINDEN ÁLDOTT NAP, és ezáltal mindketten fejlődünk!

Ezen kívül pedig azt szeretném kérni, hogy gondolkozz el Te is a saját gyermekkorodon, azon, hogy ott, akkor miket éltél át, miket szívtál magadba, és ezek hogyan határozták/határozzák/határozhatják meg az életed mostani szakaszát.

Ne haragudj senkire, a múlt eseményeire, egyszerűen csak lásd, hogy min érdemes dolgozni, és hogyan tudsz ezzel Te, a Te gyermekednek segíteni.

Ha szeretnél Te is Tudatosan Bátorító és Megvalósító szülővé válni, akkor mindenképp látogassatok el Melinda holnapjára: www.felenkgyermek.hu, ahol több hasznos cikket is olvashattok a témában, valamint Bátorító mesekönyvvel és Bátorító kártyákkal is segíthetsz gyermekednek.