A gyerekem IQ-ja átlagos. Ezek szerint nincs semmi, amiben kiemelkedő lenne?
Az intelligencia egy igen nehezen megragadható fogalom. A Wikipédia szerint az intelligencia a logika, a megértés, a tudatosság, a tanulás, az érzelmi tanulás, az érvelés, a tervezés, a kreativitás és a problémamegoldás kapacitását jelenti. Vajon mindezt valóban mérni képes egy IQ-teszt? Tényleg buta az a gyerek, akinek alacsony IQ-t mértünk? Valóban átlagos a gyerekünk, ha az IQ-ja átlagos?
Hetente többször veszek fel IQ-tesztet gyerekekkel, ahol rendre besorolom őket aszerint, hogy a korosztályának átlagához képest ők hol állnak. A leggyakrabban a Wechler Gyermek Intelligenciatesztet használjuk. Ez átfogó képet ad arról, hogy a gyermek hogyan teljesít az iskolában fontos dimenziók mentén: méri a verbális készségeket, a perceptuális logikát, a rövidtávú auditív memóriát és a munkatempót.
Gyakran tapasztalom, hogy a szülők elkeserednek, ha kiderül, a gyermekük mindenben „csak” átlagos, esetleg bizonyos területeken teljesítménye ennél alacsonyabb.
Szerencsére velem sosem vettek fel IQ-tesztet, olyan családban nőttem fel, ahol átlagosnak lenni skandallum lett volna. Mivel kellő motivációva és igényességgel álltam a tanuláshoz, sosem derül már fény arra, hogy kiemelkedő kognitív képességeim, vagy a szorgalmam és kitartásom miatt sikerült kétdiplomás nőként helyt állnom az életben. Ha őszinte vagyok magammal, vannak az IQ-nak olyan komponensei, amelyben nem hiszem, hogy remekeltem volna. Ha ezt apám megtudja, összeomlik, én viszont elértem mindent, amit akartam, és még előttem az élet, telis-tele izgalmas kihívásokkal! Egy nagyon kedves ismerősöm Mensa HungarIQa tag, vagyis a legokosabb emberek 2%-ába tartozik. Jól keres, de gyűlöli a munkáját, úgy érzi, valójában semmit nem ért el az életben. Nem mer váltani, a nyugdíjig (15 év) már csak kihúzza valahogy.
Az általam ismert IQ-tesztek számomra egyoldalúnak tűnnek. Miért intelligens az az ember, aki 9 számot vissza tud idézni, és miért nem számít, ha egy ismeretlen dallamot tud tisztán visszaénekelni, vagy arra a döntésre jut, hogy nem szemétkedik az osztálytársával, mert tudja, hogy az mennyire fájó tud lenni.
Kapcsolódó cikkek
Éppen ezért szimpatikus számomra Howard Gardner teóriája a nyolcféle intelligenciáról, amelyek közül a standard tesztek csak a nyelvi, logikai-matematikai, téri-vizuális képességeket mérik. Emellett az ő elméletében helyet kap a zenei, a testi-kinesztéziés, az interperszonális, az intraperszonális és a természeti intelligencia is.
A magas interperszonális intelligenciával bíró emberek ügyesen boldogulnak embertársaikkal, az intraperszonális intelligencia pedig arra utal, hogy ki mennyire van tisztában saját képességeivel, gyengeségeivel, érzéseivel, motivációival.
A magas szintű természeti intelligenciával bíró személy eligazodik növények, állatok, természeti jelenségek között. Ez a képesség nem kizárólag vizuális, mert pl. a madarak éneke, a bálnák beszéde hallási percepciót igényel, a villámlás megértése pedig bonyolult logikai feladat. Felteszem, egy amazonasi őslakos esetleg gyengén teljesítene a mi IQ-tesztünkön, de bármelyik matekzseni gondolkodás nélkül bízná rá magát, ha a dzsungelből kéne élve kijutni.
Újabban előszeretettel vesszük elő az érzelmi intelligencia fogalmát, bár sok kritika éri a szerzőket, hogy ez nem intelligencia, hanem személyiségvonás, készség vagy esetleg attitűd. Nem mindegy? A lényeg, hogy a sikeres és boldog élethez ezek a készségek meglehetősen fontosnak bizonyultak.
Goleman (1995) öt érzelmi készség kategóriát határoz meg:
1. A képesség felismerni saját érzelmi állapotunkat; megérteni a kapcsolatot az érzelmeink, gondolataink és tetteink között.
2. Az érzelmeink kezelésének a képessége.
3. Képesség arra, hogy tudatosan olyan érzelmi állapotba kerüljünk, amely sikerességhez vezet.
4. Képesség mások érzéseinek olvasására, érzékenynek lenni azokra, illetve befolyásolni őket.
5. Képesség kielégítő kapcsolatok létrehozására és fenntartására.
A Harward Egyetem 78 évig követett nyomon férfiakat, azt kutatva, hogy mi a hosszú és boldog élet titka. Az eredmény egyértelmű: bár fiatalon gazdagságra és hírnévre vágytak, mégis a harmonikus, kielégítő emberi kapcsolatoknak köszönhetik tartós boldogságukat és egészségüket. Ennek fényében elég szánalmas a matek kettesen rugózva tönkretenni gyerekünkkel a kapcsolatot.
Oktatási rendszerünk bizonyos tudás elsajátítását erőlteti bármi áron. Ha valamely részképesség gyengébb, akkor gyermekünk fejlesztő foglalkozásokra jár, hogy az adott területen felzárkózzon.
Ha azonban megbarátkozunk az ötlettel, hogy többféle intelligencia létezik, akkor felmerül a kérdés: mire figyeljünk jobban: gyermekeink erősségeire vagy gyengeségeire?
Gyakran találkozom azzal a szülői attitűddel, hogy „majd akkor sportolhat, táncolhat, vagy mehet kerámia szakkörre, ha hajlandó tanulni”. A gyerek persze ettől nem lesz jobb tanuló, viszont rosszul érzi magát a bőrében és utálja a szüleit.
Nemrég találkoztam egy nagyon szimpatikus édesanyával: elfogadta, hogy a gyereke az életben nem fog helyesen írni, ezen a téren csak a minimumot várja el tőle, viszont maximálisan támogatja azt, amiben a gyermek örömét leli: filmeket, animációkat készít. A gyerek boldog, dagad az önbizalomtól, sikeres a kortárskapcsolatok területén, és díjakat nyer filmkészítésben.
Valóban érdemes mindenáron a gyengeségeket fejleszteni, közben az erősségeket, mivel az nem hivatalos tananyag, elbagatellizálni?
