Együtt leszünk család.

Hullámvasúton lefelé menetben

Krízishelyzetben mutatkozik meg igazán, hogy milyen emberek is vagyunk. Tökéletesen felszínre kerül a jellemünk, hiszen olyan körülmények között kell helytállnunk, ami az élet normális medrében nagy valószínűséggel nem fordulna elő. Nem tudhatjuk, hogy mit hoz elő belőlünk, de tudom, hogy szülőként még nagyobb a felelősségünk, hogy a gyermekeinknek biztosítsuk a normálisra leginkább hasonlító életet. Az ő és a saját lelki békénk érdekében is. És egyáltalán nincs könnyű dolgunk.

Hat hét bezártság után (de persze kiszámolja?) a legtöbb ismerősöm már félig megtépázott idegekkel indul neki a reggeleknek, és bevallom jelenleg én is inkább a hullámvasút alján érzem magam, mint a tetején. És hiába tudom, hogy hamarosan elindulunk felfelé a vasúttal, azért nehéz odalent.

Decemberben még azt gondoltam, hogy tavalyi évem nem volt túl könnyű érzelmi és egyéb szempontból sem, sok elengedéssel és sok újra tervezéssel volt tele, amiket ha akartam, ha nem, meg kellett élni és meg kellett tenni. Éppen ezért bizakodással vártam az új évet, tele voltam megannyi tervvel, szerettem volna olyan dolgokat is megvalósítani, amire anyaként az utóbbi (kisgyerekes) években nem volt lehetőségem (pl. elkezdeni dolgozni, utazni, több időt kettesben tölteni a férjemmel, többet sportolni, stb.). Nagyon vártam a téli szünet végét, és rengeteg bizonytalansággal ugyan, de belevágtam több eltervezett dologba is.

Aztán elkezdtek szállingózni a hírek egy új típusú koronavírusról, ami Kínában ütötte fel a fejét és tömeges megbetegedéseket okoz. Figyelemmel kísértem ugyan a híradásokat erről, de nem sejtettem, hogy ez egy világjárványhoz fog vezetni. Amikor megérkezett Olaszországba, már tudtam, hogy hozzánk is megérkezik hamarosan, de mivel soha hasonlót sem élt át a mi generációnk, ezért természetesen fogalmam sem lehetett mivel jár ez majd.

Nem vagyok ugyan egy pánikolós fajta, de még a nagy bolt lerohanások előtt feltöltöttem a kamrát, amiért akkor a legtöbb ismerősöm még totál hülyének is nézett. Én viszont úgy voltam vele, hogy inkább legyen több dolog itthon, hiszen egy öt tagú családnak azért csak kell enni adni, ha pár napig, vagy pár hétig nem tudunk menni valamiért vásárolni. És nem, nem vásároltam 30 kg lisztet és cukrot, azóta se vettem egy darab élesztőt se, és wc papírból sem táraztam be. Alapvető dolgokat vettem mindössze, amiket szoktunk fogyasztani, csak mindenből kettőt, azért, hogy ne kelljen 2-3 naponta leugrani valamiért a boltba.

Az iskolabezárás utáni hétvégén egy picit rám tört ugyan a pánik, hogy mégis hogyan fogunk hetekig, hónapokig itthon tanulni, dolgozni és az óvodásokat foglalkoztatni, de aztán kialakítottuk a napirendünket, amiről már korábban írtam is: ITT illetve ITT , és igyekeztünk megszokni ezt az új életformánkat.

Hogyan zajlott ez a 6 hét nálunk a gyakorlatban?

Megmondom őszintén kezdetben sokkal gördülékenyebben ment, mint gondoltam volna, belerázódtunk a helyzetbe, amennyire csak tőlünk telt, és „lelkesen” csináltuk a dolgunkat. Aztán pár hét után kezdtünk elfáradni. A tavaszi szünet éppen jókor érkezett, nagyon jó volt az a pár nap, hogy csak úgy voltunk, de utána nem sikerült visszarázódni úgy, ahogyan szerettem volna. És én azóta sem találom a fonalat, mindent egyre nehezebben élek meg.

Túl a sok a bizonytalanság, túlontúl azt látom, hogy senki nem veszi komolyan a helyzetet, pedig ha nem most, akkor nem tudom mikor kellene fegyelmezetten viselkednünk.

Én nagyon pozitívan próbáltam megélni az egész helyzetet, de kevésnek bizonyult a kitartásom most már azt látom. Valószínűleg most érkeztem el a mélyponthoz, és ezért kevésbé vagyok motivált mint szeretnék.

Igyekszem elengedni a dolgokat és elvárásokat, lavírozok, ahogy tudok és közben próbálok azokra gondolni, akiknek be kell járniuk dolgozni, vagy éppen értünk dolgoznak. Amiért nagyon hálás is vagyok.

 

Kép forrása: freepik.com

Homeschool, Homeoffice, Homeóvoda

Mint ahogy végtelenül hálás vagyok azért is, hogy a tanítónők az iskolánkban ennyi energiát fordítanak arra, hogy viszonylag zökkenőmentesen tudjuk folytatni tovább a tanévet, mégis úgy érzem, hogy mindez túl sok. Én megértem, hogy a napi 8 órás iskolai létet valahogy be kell pótolni, és a kimaradt anyagot most itthon kell feldolgozunk, na de hogy egész nap, és egész hétvégén tanuljunk a gyerekkel ezt igazán nem tudom megérteni. Amíg csak az alaptantárgyakból volt ez a bődületes követelmény, azt elfogadtam, tudom, hogy ez a mi érdekünk is, de amikor viszont elkezdtek tesiből és énekből meg technikából is feladatokat küldözgetni, akkor teljesen kiakadtam. Mert most őszintén : Minek? Ezek amúgy is készségtantárgyak, és normális esetben van is létjogosultságuk, de egy ilyen rendkívüli helyzetben a szülőknek a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a gyerek megcsinálta-e a feladatokat tesiből, technikából vagy megtanult-e egy tavaszi éneket. Kicsit visszásnak érzem, hogy az egész napunk arról szól, hogy az iskolás feladatokat teljesíteni tudjuk. És nálunk a háromból még csak egy gyerek jár iskolába.

Az itthoni munkámban nem igazán hozott változást az itthonlét, én eddig is ilyen üzemmódban működtem, most annyi változott, hogy több lett az éjszakázás, leginkább a férjemnek újdonság a homeoffice az irodai munka után.

Az óvodásokkal pedig igyekszünk olyan feladatokat végezni, amiket az oviban szoktak, de azért ezt szélesebb keretek között, hiszen sokszor se kedvünk se energiánk nincsen már arra, hogy az ovis énekeket, mondókákat is mondogatva az adott hétre megadott témakörhöz kapcsolódó kézműves feladatokat megcsináljuk. Mert mi az oviból is kapunk hetente egy iránymutatót, de örülök, ha minden nap meg tudom őket mozgatni, és van időnk játszani közösen is.

És, hogy mindenezek mellett milyen pozitív hozadéka van mégis az itthoni önkéntes karanténnak?

Meglepő mód, sokkal türelmesebbek vagyunk a gyerekekkel a feszült légkör ellenére is, próbálunk több vagy intenzívebb, minőségibb időt együtt tölteni.

Több olyan tevékenységet is végeztünk az elmúlt hetekben, amit szeretnék hosszú távon is megőrizni, beépíteni a mindennapokba, mert úgy láttam, hogy ezeket mind nagyon élveztük.

S habár természetesen vannak nehezebb napok is, amikor legszívesebben kiugranánk az ablakon, ha még egy házit meg kell csinálni, ha még egy játékot el kell pakolni, vagy még egyszer el kell mondani valamit, de az vitathatatlan, hogy ennyi időt valószínűleg soha nem fogunk együtt tölteni közösen összezárva, ezért ezt igazán meg kell becsülni.

Kiemelt kép forrása: pxhere.com

A cikk eredetileg a HáromPötty blogon jelent meg.