Miért érezzük szülőként azt, hogy a gyereknevelés a világ legnehezebb dolga?

Gondoljunk csak bele milyen gyakran érezzük azt szülőként, hogy mennyire nehéz a dolgunk a gyerekekkel. Ennek különböző okai lehetnek, de a legtöbbször rendkívül fáradtak vagyunk, vagy már mentálisan totálisan kimerültünk.

És ez utóbbi a nagyobb probléma.

Nem csak azért, mert mindannyiunkkal bármikor előfordulhat, hanem mert sokszor nincs idő újratöltekezni.

Nemrégiben teljesn tanácstalanul és letörve egy érdekes beszélgetésben volt részem az anyukámmal, miután többször is keresett és nem hívtam vissza, egyáltalán nem is reagáltam az üzeneteire. Mert kisebb bajom is nagyobb volt annál.

Természetesen végül aggódva hívott fel, hogy miért nem reagáltam, jól vagyunk-e?

És akkor kirobbant belőlem az egész napi feszültség, és ráripakodtam, hogy – Persze, hogy jól vagyunk, csak minden energiámat lekötik a gyerekek, nincs időm a telefont nézegetni. Miért ilyen piszok nehéz ez?

Erre ő teljesen higgadtan azt válaszolta, hogy azért, mert ez az élet rendje. Gyereket nevelni nehéz.

És ez mondat elgondolkoztatott.

Mert igaza volt. Mint mindig.

Habár egyáltalán nem volt korábban kb. semmilyen fogalmam arról, hogy milyen nehézségekkel is járhat a gyereknevelés, azért az első gyerek után már sejthettem volna, hogy ez nem mindig egy fáklyás menet.

De végül is miért is olyan nehéz gyereket nevelni?

Elvégre is felnőtt emberek vagyunk, akik kiválóan végzik a munkájukat, önellátóak, vannak barátaik és családjuk? Elméletileg simán meg kellene birkóznunk akkor a gyereknevelés nehézségeivel is, nemigaz?

Nos, azt gondolom azért mégsem ennyire egyszerű ez az egész.

Hiszen ezek a kis szuszogó csomagok, akiket hazahozunk a kórházból napról-napra nőnek, egyre többet fedeznek fel a világból, nyílik a kis értelmük és fejlődik a személyiségük. Lehet, hogy olyanok mint egy mini mi, de ők saját egyéniségek, akik bizony gyakran másképp gondolják a dolgokat, mint mi tapasztalt felnőttek. És ezáltal totálisan felfordítják az életünket.

Folyamatosan nyomon követjük a növekedésüket és közben az életünk minden perce szorosan összekapcsolódik velük. Ez a láthatatlan fonal non-stop összeköt bennünket, és az ő, valamint a mi saját tapasztalásaink egyre bonyolultabb fonattá alakítják.

Mindegyik szál tökéletesen és bonyolultan kapcsolódik egymáshoz. Tehát amikor a gyerekeink éppen növekedési szakaszban vannak nekünk is át kell élnünk és meg kell értenünk az ő tapasztalásaikat a világból. Ha elragadják őket az érzéseik, az ránk is igencsak hatással van. Ugyanúgy, mint amikor nekünk van mondjuk hosszú és nehéz napunk és nem tudjuk kontrollálni az érzelmeinket ők is megérzik, hogy zaklatottak vagyunk.

Valójában ami megnehezíti ezt a folyamatot az az, hogy nem állunk elég türelmesen hozzájuk. Nekik minden új, és mindent meg kell tanulniuk, tapasztalniuk még az életből, amiket mi pedig már réges-rég megéltünk. Rájuk még nap, mint nap rengeteg változás, új dolog vár, és az a feladatuk, hogy ezeket mind megéljék, és felfedezzék, nekünk pedig az a feladatunk, hogy biztosítsuk nekik ehhez a feltételeket, vagyis a szeretetteljes családi hátteret.

Ha jobban belegondolunk, nekünk leegyszerűsítve annyi a dolgunk, hogy megértjük, hogy ezen a hosszú, folyamatos tanulással tarkított úton mi vagyunk egyszerre a tanítómester és a biztonsági háló is.

Nyitottnak kell lennünk arra amit mondani szeretnének és megmutatni nekik a felfedezésre váró világot, s közben nem elfelejteni, hogy mi is voltunk gyerekek, akik ugyanezen, vagy egy nagyon hasonló úton mentek végig, amíg eljutottak oda, ahol most vannak.

Gyerekeink jelenléte az életünkben türelmesebbé, kedvesebbé és érzelmileg együttérzőbbé tesz minket. Lehet, hogy érzékenyebben reagálunk dolgokra, mint szülővé válásunk előtt, de az biztos, hogy lelkileg elkötelezettebbek is lettünk.

Ha megpróbálunk így hozzáállni, talán könnyebb lesz elviselni azokat a napokat is, amikor minden a feje tetejére áll, és kisebb bajunk is nagyobb annál, mint, hogy válaszoljunk az anyukánk üzeneteire.

Kiemelt kép: Gustavo Fring/pexels.com