Mission Impossible: Tehetséggondozás és fejlesztés egyszerre
Próbálom fogalmazni egy alsó tagozatos kisfiú szakvéleményét, aki a minap volt nálam BTM (beilleszkedési, tanulási magatartási nehézség) vizsgálaton. A tanári jellemzés alapján komoly problémái vannak az órai magatartásával és figyelmével: nem figyel, beszélget, kibámul az ablakon, repülőket hajtogat, telerajzolja a füzetét, nem tud jelentkezni, bekiabál az órán stb.
A vizsgálat kötelező eleme az IQ-mérés. A fiú pár percen belül lázba hozott: Ez egy zseni! Ragyogtam, és ő ragyogott az én elismerésem fényében. Összességében 140 feletti IQ-t mértem nála. (Ugyebár 100 az átlag, a populáció 2%-a teljesít 130 felett).
Hogy a fenébe írjam meg a szakvéleménybe, hogy ennek a fiúnak nincs semmiféle beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézsége, ez a fiú szimplán baromira unatkozik az órákon. Most komolyan írjam le a tanárnak, hogy az ő feladata az, hogy ne hagyja elkallódni ezt a kiemelkedő tehetséget, minden órán biztosítson neki a képességeinek megfelelő extra feladatot, kösse le figyelmét izgalmas kihívásokkal akkor is, amikor ő éppen másik 29 teljesen egyedi kis koponyába öntené bele a NAT-ot?
Belenéztem aztán egy másik kisfiú kartonjába. Egy olyan fiúéba, aki szintén vizsgálaton volt, és akinek a teljesítménye alapján hosszasan vekengtünk a kolléganőmmel: mivel tudnánk ezt a fiút segíteni, hogy az iskola ne egy végtelenített kudarc legyen számára? Az IQ-ja kereken 80, még nagyon messze van attól, hogy gyógypedagógiai iskolába mehessen, de nagyon messze attól is, hogy egy mezei általános iskola átlagos tanulóinak egyike lehessen.
Jelenleg a mezei általános iskola feladata mindkét gyermek felkészítése az életre.
Összevetettem a két gyerek adatait, és akkor esett le: ez a két fiú osztálytárs. Ugyanaz a tanító néni küldte be mind a kettőt.
Nagyon megsajnáltam a tanárt. Egyedül van egy harmincfős osztályban, az ő felelőssége az átlag alatti képességekkel bíró gyermek felzárkóztatása, és a kiemelkedően jó képességű gyermek tehetséggondozása egyaránt. Persze, én, mint „szakértő” leírom a szakvéleményben, hogy milyen eszközökkel lehet tehetséget gondozni meg felzárkóztatni, de azért azt én sem gondolom komolyan, hogy van ember, aki ezt a két feladatot egyszerre tudja csinálni napi 6-7 órában úgy, hogy közben 28 másik gyerek egyedi igényeire is maximálisan tekintettel van, mindezt természetesen teljesen egyedül.
Az adott iskolában iskolapszichológus egyáltalán nincs, egy fejlesztőpedagógus és egy logopédus fejleszti a 24 osztály összes tanulási nehézségekkel küzdő diákját.
A kiemelkedő képességű gyerek anyja méltán haragszik a tanárra, amiért az képtelen figyelembe venni, hogy az ő gyerekét baromira untatják a tanórák. A rossz tanulási képességű gyerek anyja méltán haragszik a tanárra, amiért még arra is képtelen, hogy írni-olvasni-számolni megtanítsa a gyerekét.
És közben a társadalom haragszik, amikor ez a tanár egyetlen egy napra feláll, és azt mondja: EZ NEKEM SOK! Egyedül nem megy! Pedagógiai asszisztens, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, iskolapszichológus nélkül nem megy! A differenciált oktatást hírből sem ismerő nemzeti alaptanterv lenyomása minden egyes kis torkon – nem megy!
Az egész társadalom haragját, cinizmusát és rosszindulatát kiváltja, mikor egyetlen egy napra kiáll, és elmondja, hogy magántanítványok vagy hajnali takarítás vállalása nélkül nem tud megélni.
Egyetlen nap sztrájk. Egyetlen nap polgári engedetlenség. Egyetlen nagy segélykiáltás.
Ez az a bűn, ami miatt most már tudja, hogy ő valójában „gyerekgyűlölő, lusta, kommunista, fizetéscsökkentést érdemlő, élősködő pondró”, az „ilyen az én gyerekem közelébe se menjen”.
Mit tesz ez a tanár? Másnap bemegy az iskolába, és legjobb tudása szerint extra feladatot ad a tehetségesnek, kevesebb feladatot ad a gyengébb képességűnek, és legjobb tudása szerint magyarázza a többségnek, hogy három alma meg kettő alma az öt alma. A szünetben pedig megvigasztalja a síró kislányt, akinek kórházban van az anyukája, összebékít két verekedő kisfiút, megír egy pedagógiai jellemzést, hátha legalább a szakszolgálatban valaki meghallja a segélykiáltását.
Én meghallom, de én sem tehetek egyebet, mint hogy leírom: adj neki több vagy kevesebb feladatot, több időt, kiemelt figyelmet, különleges bánásmódot. Adj neki pszichológust, gyógypedagógust, fejlesztőpedagógust, pedagógiai asszisztenst, logopédust. Ha mindez nincs, akkor legyél te magad mindez egy személyben.
De megértem, ha egy napon úgy döntesz, nem akarsz többé a társadalom lábtörlője lenni.
- „Az én gyerekemet az ilyen ne tanítsa!”
Amikor te erre azt feleled, hogy jó, akkor nem tanítom, a viszontlátásra! – azt totálisan meg fogom érteni!
