A karanténnak vége ám az eufória elmaradt
Talán kevesen emlékeznek már a 10 évvel ezelőtti H1N1 járványra, bennem azonban mély nyomokat hagyott, mivel akkor vártam első gyermekemet. Annyira emlékszem, hogy alapjáraton nem volt egy veszélyes vírus, ha azonban kismama kapta el, az általában bele is halt (legalábbis a média ezt sugallta). Akkor azonban valahogy hamar elérhetővé vált a védőoltás, és csak néhány hetemet tette pokollá a dilemma: oltás terhesen, vagy halálfélelem még fél évig. Az oltást választottam, probléma megoldva.
Most teljesen más a helyzet: nincs egy ilyen egyszeri lépés, amivel elaltathatjuk félelmünket. Apokalipszisra készültünk, de elmaradt. Magyarország, és egész kelet-Európa kitűnőre vizsgázott járványmegelőzésből, a kapuk újra feltárulnak. Itt az idő, ünnepeljünk, zárjuk karjainkba rég nem látott szeretteinket!
Vagy mégsem?
A karantén-helyzetben az egész társadalom érintett volt, nem nagyon volt döntési lehetőségünk. A kapunyitás azonban nem egyformán érinti az embereket. Ahogy elsőre körülnézek, azt látom, mindenki rohan a játszótérre, tolja be a gyereket az óviba, szalad vissza a munkahelyére, és idiótának néz mindenkit, aki nem ezt teszi. Én meg tanácstalanul ácsorgok gyermekeimmel az előkertben és azon őrlődöm, beengedjem-e a váratlanul becsöngető rokonokat, vagy maradjunk a már jól bevált kerítéses állófogadásnál. Az átlag magyarhoz hasonlóan mi is fel tudunk sorolni fejenként legalább két krónikus betegséget, amivel ezidáig nemigen foglalkoztunk, most azonban egy egész szorongáspalotát építhetünk rá.
Alaposabban utánakérdeztem, ki hogy van a maga szorongásával. A konklúzió: nincs egységes recept, ha a veszélyeztetett populációba tartozol. Az egyik rákbeteg anyuka arra jutott, hogy sokkal nagyobb veszteség éri a gyerekét, ha nem engedi el a hőn vágyott óvodába, mint amekkora kockázatot vállal, ha elengedi. A másik anyuka – a kisfia asztmás – ki sem teszi a lábát otthonról, amíg nincs védőoltás, és retteg a perctől, amikor a férje ukázt kap: vége a home-office-nak. A harmadik megengedi, hogy a gyerekei az utcán bandázzanak, de csak maszkban. A negyedik összeesküvéselméletnek és pánikkeltésnek tartja az egészet, már az összes rokont, barátot végiglátogatta.
Mit mond a pszichológus? A pszichológus szerint a gyermek személyiségfejlődése sínyli meg, ha egy nemlétező járvány idején a szülei irracionális szorongásának fogságában él, miközben látja, hogy a barátai két emelettel lejjebb a ház előtt játszanak.
Mit mond a másik pszichológus? Óriási felelőtlenség közösségbe engedni a gyereket, ha a szülők veszélyeztetettek. Képzeljük csak el, milyen személyiségtorzulással jár, ha a gyereknek abban a tudatban kell felnőnie, hogy apa azért halt meg, mert ő találkozott a barátaival.
Mit mond az orvos? Magyarországon gyakorlatilag nincs járvány, menjen, élje az életét (és hagyjon a hülye kérdéseivel).
Mit mond a másik orvos? Olaszországban is egyik pillanatról a másikra robbant be a járvány, ha nem vagyunk elővigyázatosak, ez itt is megtörténhet.
Mit javasol a Nemzeti Pedagógus Kar*? Az óvodában puszi és ölelés helyett dicsérjük a gyerekeket! A szülők készítsék fel őket arra, hogy testi kontaktussal nem lesznek vigasztalva. A veszélyeztetett korosztályba tartozó, valamint krónikus beteg kollégák lehetőleg ne foglalkozzanak közvetlenül a gyerekekkel, ehelyett végezhetnek adminisztrációs munkát.
Teljes a káosz! Most akkor biztonságban viheti a júniustól dolgozó anya a szívbillentyű-zavaros gyerekét az óvodába, vagy sem? A maszkviselés és a gyakori kézmosás valóban megakadályozza a vírus terjedését? És engem megvéd? Valóban nyugodt szívvel vihetem a gyereket a 80 éves nagymamához?
Az ismerősökkel, kliensekkel való beszélgetéseim során az a benyomásom alakult ki, hogy az nem fél, akinek valóban nincs félnivalója, illetve az, aki a karantén idején is járt dolgozni, és valószínűleg már megunta a védőmaszk-vasalgatást. Nem hajlandó rettegni az, aki életkora miatt, vagy egy átélt halálos betegség után megbékélt a halál gondolatával, ők élni akarnak, felelősen, de nem rettegésben.
Az az érzésem, hogy kicsi gyerekek nélkül könnyebb a döntés. Szabadtéren találkozunk szeretteinkkel, tisztes távolságban fröccsözünk, és biztonságban, jól érezzük magunkat. De a gyerekek nem tudják ezt a távolságot megtartani.
A legfontosabb az, hogy valamit döntsünk. És ez a döntés közös legyen a párunkkal, amit aztán hitelesen tudunk képviselni a gyerekek felé. A gyerekre tolni a felelősséget, szigorúan TILOS! „Jó, menj csak a barátaidhoz, legfeljebb anyád meghal!”. Sokféleképpen lehet jól dönteni. Ha a pár összezár, és szeretetben él, a gyerekeknek is elfogadható lesz, hogy ezt a nyarat bizony szűk családi körben fogjuk tölteni. Ha a szülők képesek elengedni a félelmeiket, és szorongás nélkül tudják megtartani az elmaradt nagycsaládi születésnapokat, a gyerek megint csak boldog lesz. Ha húzd meg, ereszd meg-et játszunk, megyünk is meg nem is, engedjük is a gyereket, de csak bizonyos feltételek mellett, akkor abba előbb utóbb mindenki beleőrül. Ha nem tudunk dűlőre jutni, beszéljünk szakemberrel! Beszéljük át orvossal a mi konkrét esetünkben a konkrét kockázatokat, beszéljük meg pszichológussal a mi konkrét kapcsolatunk konkrét ütközőpontjait! Ne dédelgessük magunkban a „feleségem meg akar ölni”, a „férjem fogságban akar tartani” típusú sérelmeket, hanem nyílt, tiszta kommunikációval forduljunk egymás felé!
Ez a járvány a jelek szerint tovább itt lesz velünk, mint ameddig az idegszálak sérülés nélkül bírni szokták a bizonytalanságot, teszetoszaságot, döntésképtelenséget. Hozzunk egy döntést, amit aztán az adatok fényében újra és újra át lehet, és át kell gondolni.
*(https://www.szuloklapja.hu/hivatalos-ugyek/6544/puszi-es-oleles-helyett-dicserjuk-a-gyereket-ezeket-javasolja-a-nemzeti-pedagogus-kar-a-bolcsodek-ovodak-nyitasa-kapcsan-a-kollegaknak.html).
Kiemelt kép: freepik.com
