Együtt leszünk család.

Az anyai bűntudat

A tudatos anya óvodakezdésre már kellő mennyiségű szakirodalommal nyomasztotta magát ahhoz, hogy tudja: hároméves korra nagyjából eldől, hogyan alakul gyermeke elkövetkezendő 80 éve. Extrém eseteket kivéve (abúzus, elhanyagolás) nem hiszek ebben a determinizmusban, de valóban kiemelkedő jelentősége van az első három évnek (meg a másodiknak, harmadiknak, negyediknek).

Nem kell magunkra vállalni minden felelősséget, a gyereknevelés nem csak az anyán múlik!

Persze nem gond, ha rosszul érezzük magunkat, amikor megvertük a gyereket, üvöltöztünk vele, vagy 8 órán át a tévé előtt felejtettük, a bűntudat talaján el tud indulni a változás. Azt azonban túlzásnak tartom, hogy nagyjából mindenért bűntudatunk van: amit érzünk, vagy nem érzünk, ami történik velünk. Ha nem mindig a határtalan boldogság, és a gyermek iránti olthatatlan szeretet tölti el szívünket, máris azt érezzük: rossz anyák vagyunk. Ha rossz a párkapcsolatunk, vagy örömöt érzünk, amikor becsukódik mögöttünk a bölcsőde kapuja, és elindulunk a munkahelyünk felé, ami – ne adj’ isten – több sikerélményt nyújt, mint a kisautózás, akkor a konklúzió: nem vagyunk elég jó anyák.

A bűntudati szorongás már a fogantatással elkezdődik:

Ott a pozitív terhességi teszt a kezünkben, boldogság helyett pedig a félelem, pánik, a bizonytalanság önt el? Igen gyakoriak ezek az érzések még a várva várt baba esetében is, hát még ha meglepetésként ért a két csík! Egy életre megnyomorítom az épp csak mákszemnyi gyermekemet, amiért nem tudok neki szívből örülni?

Egy anya járt hozzám, aki fiatalon, váratlanul esett teherbe. A pozitív teszt és az első ultrahang közötti két hétben még az abortusz is szerepelt a lehetséges forgatókönyvek között. Amikor meglátta a magzat szívdobogását, ezt az opciót örökre elvetette. A baba megszületett, de az anyát hosszú időn keresztül rémálmok gyötörték: a baba a hentesnél lóg a húsok között, arra várva, hogy kilóra eladják. Hosszú évekbe telt, mire végre feloldozást adott magának „bűne” alól.

Megfogant, vállaljuk, no de mi mindent el lehet rontani a 9 hónap alatt?!

Veszekszem a párommal, stresszes vagyok a munkahelyem miatt, a hátam közepére kívánom az egész terhességet, szorongok a szüléstől. Remek alap arra, hogy a gyermekem frusztrált, sérült felnőtté cseperedjen. Hiszen minden anya-magzat kötődéssel foglalkozó szakirodalom megírja, hogy a lelki köldökzsinór ápolását zigóta-korban kell elkezdeni: boldog kismama = boldog kisbaba. Nyilván azért lett olyan sírós az újszülöttem, mert nem adtam át magam önfeledten a kapcsolatanalízisnek.

Mit kínlódott lelkiismeretével az a nő, aki a haldokló édesanyját ápolta terhesen, ahelyett, hogy pocakharanggal a nyakában kismamajógázott volna?! Mintha lett volna választása!

És még csak most jön a java: A szülés!

Sok anya agyába beleégett: igazi anya hüvelyi úton szül (a legigazibb otthon, a legcsekélyebb beavatkozás nélkül). Az indított szülés, pláne a császár nem is igazi szülés! A szakemberek ezt is megírták már: a baba egy életre sokkolódik, ha császárral szakítják ki az anyaméhből, ráadásul a kötődés is nehezebben alakul ki.

Mégis, meglehetősen sok boldog gyereket látok szaladgálni, akin nem igazán érzem a poszttraumás stressz-szindrómát, vagy a kötődési nehézséget, noha császármetszéssel jöttek a világra.

Vagy így, vagy úgy, túl vagyunk a szülésen. Gyakran mit érzünk?

Semmit! Ürességet. Ráadásul a gyerek is randa. Sok anya vallja be titokban, szégyenkezve, hogy „nem éreztem semmit”, vagy „az volt az első gondolatom, hogy ezt a rondaságot kell egy életen át szeretnem?” Ilyet egy jó anya – természetesen – soha nem érez. Konklúzió: rossz anya vagyok.

Ha egy jó anya soha nem érez, gondol ilyesmit, akkor nem ismerek egyetlen jó anyát sem!

A gyermekágy az élet összes kihívása közül az egyik legnagyobb!

Egy szülő nőnek 10-15% esélye van arra, hogy gyermekágyi depresszió alakuljon ki. Olyankor aztán tényleg nem érzel semmit. Legfeljebb megbánást, hogy gyereket vállaltál, szomorúságot és szégyent, amiért boldognak kéne lenned, de nem vagy az, és természetesen bűntudatot, hogy a csodaszép babádat képtelen vagy szeretni. A depresszióból az ember lánya előbb-utóbb kilábal (segítséggel kicsit előbb, segítség nélkül sokkal kicsit később), de a bűntudat, hogy volt pár hónap a gyermekem életében, amikor nem tudtam hozzá teljes szívvel kapcsolódni, sajnos megmarad.

Depressziós, vagy ex-depressziós anyák figyelmébe ajánlom, hogy az egészen kicsi babát sem egyetlen anya veszi körül. Az átmeneti érzelmi hiányt pótolni tudja az apa, vagy egy nagymama, így a gyerek kötődési képessége nem sérül. Később, amikor már az anya is jól van, biztonságos kötődés tud kialakulni vele is. Amúgy pedig egy depressziós anya is rengeteget ad a gyerekének, még ha ezt nem is hiszi el magáról. Ellátja, ringatja, táplálja, hordozza még akkor is, ha közben nem éppen a fellegekben jár. De küzd magáért, küzd a gyerekéért, küzd a kapcsolatért! Ha csak fele olyan szarul éreznénk magunkat egy más típusú kapcsolatban, azonnal kilépnénk belőle, de a depressziós édesanyák döntő többsége nem lép ki az anya-gyerek kapcsolatból, helyette megküzd a közös boldogságért. Erre a küzdelemre igazi szeretet nélkül képtelenek lennénk. Ha azt érzed, hogy nem szereted eléggé, nem árt, ha tudod: valójában nagyon szereted őt!

85-90% megússza depresszió nélkül, de nem dőlhetünk kényelmesen hátra a szoptatós fotelben:

A WHO, az LLL, a szoptatási tanácsadó megmondta: a gyereknek az a legjobb, ha két évig szoptatod, fél évig kizárólag anyatejet kap. Nemigen találkoztam még nővel, akinek ez összejött volna, olyannal annál inkább, aki rosszul érezte magát a tápszer miatt. Hiába kínoztad magad a négymellből szoptatással, a véresre-fejéssel, szoptaníttal, kétóránként ébresztéssel, az első üveg tápszer egy háborús vereség fájdalmával ér fel.

Fontos a szoptatás, de nem szeretem, ha fetisizálják, és azt a terhet akasztják a nők nyakába, hogy biológiai szempontból az anya legfőbb feladata a mellből táplálás. Nem csupán főemlősök, hanem emberek vagyunk: a testi kontaktus, szemkontaktus, mosoly, ringatás, éneklés, játék stb. a tápszeres babák életét is éppoly teljessé teszik.

Alvás:

Mindegy, hogy együtt alszom a babával, vagy külön, van miért rosszul érezni magam! Külön alszom tőle = ridegtartás, fridzsideranya (nem csoda, ha sosem lesz képes stabil párkapcsolatra), együtt alszom vele = önző majomszeretet (nem csoda, ha sose lesz képes normális szexuális életet élni).

Ismét a magánvéleményem: nem ezen múlik. Mindkettőt lehet jól csinálni, a lényeg, hogy jól érezd magad a választott helyzetben.

Párkapcsolat

A gyermekvállalás a legtökéletesebb kapcsolatban is egy normatív krízisként fogható fel, amely fenekestül felforgatja addigi életünket. A változáshoz való igazodás nem megy konfliktusok, sértődések, csalódások és – igen gyakran – veszekedések nélkül. Rugalmas apukával kevesebb a súrlódás, de vannak párok, akik az új helyzethez nehezebben alkalmazkodnak.

Ez az élet része. Ne higgyük azt, hogy azért mert haragszom a férjemre, máris tönkretettem a gyerekem boldogságát!

A fiatal anyukák egyik legégetőbb dilemmája a bölcsőde-kérdés.

Magyarországon, a világon egyedülállóként az anya 3 évig otthon maradhat a gyerekkel, és valahol ott van a burkolt elvárás, hogy ezt tegye is meg. Az olyan helyzetekben, amikor a család anyagi biztonsága a tét, az anyák könnyebben meglépik a bölcsődébe adást. De szégyellheti magát az a nő, aki egyévesen beadja a gyerekét, és visszamegy dolgozni, csak azért, mert neki az jó!

Hát, ne szégyellje! Legyen büszke arra, hogy felismerte saját igényeit, és 24 órában frusztrált macinacis anya helyett a gyereke napi 16 órában egy kiegyensúlyozott, elégedett anyukát lát!

Summa summárum: nem mindig tudjuk megadni a gyerekünknek azt a szeretetet, törődést, és boldogságot, ami a nagy könyv szerint megilleti őt, de ha törekszünk rá, ha képesek vagyunk az apának, nagyinak, bölcsődének, kispajtásoknak átadni a gyeplőt, amikor mi nem vagyunk a helyzet magaslatán, akkor jól csináljuk. Ha időnként el is rontjuk, a gyermeki lélek öngyógyító mechanizmusai nagyon sok bakit képesek kiküszöbölni.

freepik.com