Felelősen viselkedni – nehezebb, mint gondolnád

A magyar társadalomnak van egy kicsiny hányada, amely komolyan veszi a koronavírusról szóló híradásokat. Ők azok, akik elhiszik a SOTE rektorának, hogy 100.000 körüli lehet a ténylegesen fertőzöttek száma, kötelező maszkviselést és korlátozó intézkedéseket kellene bevezetni. Ez az elenyésző kisebbség elhiszi, hogy – bár a többség enyhe tünetekkel átvészeli a koronavírust – vannak olyan, többnyire idősebb, vagy krónikus beteg honfitársak, akik magányosan, lélegeztetőgépen végezhetik az életüket.

A tegnapi napon két ember veszítette életét ily módon. A túlnyomó többség szerint ez nem sok, és amúgy is, mi közünk nekünk két idős ember halálához? Miért kéne az egész életünket korlátozások között élni, hogy az a pár „vénember” megmeneküljön, vagy emberhez méltó körülmények között halhasson meg. Igaz, az előrejelzések szerint néhány héten belül megugrik az áldozatok száma, de az is csak egy adat, amit (mint köztudott) úgyis manipulálnak. Mit érdekel minket néhány COVID-halott, ha az influenza-járványok áldozataival nem törődtünk?!

Én szembe megyek a többségi felfogással. Valóban nem törődtünk. Én sem törődtem, eszembe sem jutott gondolni rájuk. De milyen jó, hogy a maszkviseléssel és alapvető higiéniai szabályok betartásával most már azokra is tudunk vigyázni, akiket egy egyszerű szezonális influenza is életveszélybe sodorhat!

Tapasztalatom szerint a nehézséget két dolog jelenti azok számára, akik szeretnének a lehető legfelelőségteljesebben viselkedni, ezért maszkot hordanak, elutasítják a bulimeghívást, és köhögve-taknyosan nem mennek be a munkahelyükre.

1. Először is, szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy ők egy elenyésző kisebbséget képviselnek. Ismerőseiktől gyakran megkapják az „agyatlan birka” címet, aki nem látja át a médiahiszti mögött rejtőző érdekeket. Persze sokan nem fogalmaznak ennyire sarkosan, egyszerűen csak megmosolyogják a túlzottan „parázó” barátnőt, kollégát. Maszkban végigülni egy szülői értekezletet úgy, hogy 30 emberből hárman húzzák csak fel e nem túl kényelmes ruhadarabot, szerintem nem az agyatlan birkaság jele, hanem épp ellenkezőleg, annak, hogy fel mered vállalni: máshogy gondolkodsz, mint a többség.
2. A második nehézség, hogy amennyiben valóban szeretnéd elkerülni, hogy megfertőződj, vagy megfertőzz másokat, akkor az egyetlen lehetőséged, hogy bezárkózol a lakásba. Ezt már kipróbáltuk, kösz, nem kérünk belőle! Még mi, felelős magatartásra törekvők is élni szeretnénk a lehető legnormálisabb életet, amit a körülmények megengednek! Ezért nap mint nap mérlegelnünk kell, mi az a magatartás, ami élhető, de még nem veszélyeztet másokat. A folyamatos mérlegelésbe vagy beleőrülsz, vagy megtanulsz kompromisszumot kötni a lelkiismereteddel.

Tavasszal hírét sem hallottam olyan ismerősnek, aki megfertőződött volna, ezért nyárra magam is megnyugodtam: nincs veszély, élhetek szabadon. Egyetlen hét leforgása alatt azonban megjelent a vírus a munkahelyemen, az óvodában és a rokonságomban. Kontaktkutatás gyakorlatilag nincs, így nekem kellett eldönteni, hogy biztonságos-e most másokkal érintkeznem. Hiába betegedett meg a kollégám, akivel egész augusztusban felváltva használtuk a szobát, és akivel időnként beszélgettem is (igaz, soha nem negyedóránál hosszabb ideig, ráadásul mi már akkor is maszkot viseltünk), semmiféle hatóság nem keresett meg, kötelességem bejárni dolgozni, jövök-megyek a nagyvilágban. És máris jön az önmarcangolás. Megtehetem én ezt? Nem jelentek veszélyt másokra? Próbálom megnyugtatni magam, hogy lassan két hete nem találkoztunk, ráadásul ő is maszkban volt, én is maszkban voltam, de persze, ha koronavírusról van szó, sohasem lehetsz biztos semmiben. Ráadásul, ha én potenciális veszélyforrás vagyok, akkor nyilván a férjem, és három gyerekem is az. No de azért őket már végképp nem tarthatom itthon. Vagy kéne?

A tanévkezdés óta nem volt olyan, hogy háromból három gyerek intézményben lett volna. Kezdődött az óvodai esettel, inkább megvártam a két hetet, mire be mertem vinni a legkisebb lányomat az intézménybe.

Folytatódott azzal, hogy a hét végére már a legnagyobb lányom fájlalta a torkát és csúnyán köhögött. Amíg nem beszéltem az orvosával, a többieket sem mertem intézménybe engedni, mert mi van, ha ez AZ, és végigfertőzzük máris a fél kerületet? Túlaggódtam? Lehet, nem tudom. A telefonos orvosi diagnózis után a köhögő itthon maradt, az egészséges ment suliba.

És most telefonált Rokon, aki a gyerekeivel együtt a hétvégén érintkezett valakivel, akiről aztán kiderült, hogy fertőzött. Mit tanácsolok, mit csináljon? A kontaktkutatás őket is elegánsan kikerülte, hatóságilag nincsenek óvatosságra kötelezve. Menjen hát dolgozni Rokon? Vegyen ki szabadságot? Tartsa otthon a gyerekeit?

Mindez az elmúlt egy hét. Mivel azonban szemlátomást a felelős viselkedésre törekvők vannak kisebbségben, nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy ez a széria nem fog folytatódni. Egyre több döntéshelyzettel fogom szemben találni magam. A dilemma pedig vagy felőröl, vagy megtanulok együtt élni azzal, hogy mindent én sem tudok megtenni a járvány megfékezéséért.

Ismerős ismerősének az ismerőse mesélt az olasz kislányról, aki enyhe tünetek mellett megfertőzte a nagymamát, aki belehalt. A kislányt azóta nem lehet kizökkenteni a meggyőződéséből, hogy megölte nagymamát, pszichiátriai kezelés alatt áll. Persze lehet, csak szóbeszéd az egész, de én nem szeretnék az ő helyzetébe kerülni.

Inkább mosom kezeimet… és hordom a maszkot, ha hülyének néznek, akkor is.

freepik.com