Együtt leszünk család.

Karantinik, avagy mi történt a kamaszokkal a karantén alatt?

Köztudott, hogy a kisgyermek elsődleges szocializációjának színtere a család. A szocializáció a társadalomba való beilleszkedés folyamata, melynek során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait.

Az életkor előre haladtával tágul a társas tér, a szülők, rokonok mellett a barátok, tanárok, sőt távoli ideálok által közvetített értékek is szerepet kapnak. A másodlagos szocializáció legfontosabb színtere az óvoda, majd az iskola, ahol a gyerek megtanul beilleszkedni egy tágabb közösségbe. Az iskolás gyermeknek már van választási lehetősége, kivel barátkozik, melyik tanárral azonosul. A társadalomba való beilleszkedést tehát a tizenéves gyermek már elsősorban az iskolában tanulja, gyakorolja. A karanténban ez a szocializációs közeg azonban teljesen kiesett.

Erik H. Erikson neves fejlődéspszichológus szerint a serdülőkor nagy kérdése, hogy ki vagyok én, mi lehet belőlem, milyennek látnak mások? Ebben az életszakaszban szerepeket próbálgatunk, kísérletezünk, bele-belezavarodunk a rengeteg szerepbe, amit magunkra öltünk, majd rájövünk, hogy egy csomó nem illik hozzánk, míg végül letisztul a kép és kialakul egy identitásérzés arról, kik is vagyunk, merre tartunk. Az identitáskrízis tehát nem hogy nem baj, de szükséges ahhoz, hogy az egyén ki tudja alakítani saját értékrendjét, le tudjon válni a szüleiről és tovább tudjon lépni a felnőttkorba. Ez a folyamat újfajta együttműködési formák kialakítását teszi szükségessé a családon belül, a változás során felerősödnek a konfliktusok, hisz gyermekből néhány év alatt a család felnőtt tagja lesz, a szülő gondoskodó szerepe veszít jelentőségéből, és jó esetben az egyenrangúság felé történik eltolódás.

A konfliktus gyakran abból adódik, hogy a család nem tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A tizenéves egyre kevésbé fogadja el legitimnek a szülői beavatkozást, és amit bizonyosan elutasít, az a tekintélyelvűség. A leválás szempontjából létkérdés, hogy a serdülő milyen mértékben tud beilleszkedni a kortárscsoportba, milyen a kapcsolata tanáraival. A szoros barátságok köttetésének és a csoportképződés kitüntetett időszaka ez. Ebben a közegben tudják elsajátítani az intimitás, kölcsönösség, egyenrangúság és versengés szabályait.

Egy kutatás szerint az 5-11. évfolyamos magyar diákok több mint 70%-a szereti az iskoláját, a tanulók kétharmada érzi azt, hogy az osztálytársai elfogadják olyannak, amilyen, és még többen vannak, akik ugyanezt érzik a tanáraikkal kapcsolatban.

freepik.com

Summa summarum, a jól működő kamasz a szárnyait bontogatja, önmagát próbálja definiálni a szüleivel szemben, különböző kortárscsoportokhoz csatlakozik, örök barátság és örök szerelem fűzi legalább 10 emberhez, akikben aztán nagyokat lehet csalódni, és lehet őket teljes szívvel gyűlölni. A tekintélyszemély már nem a szülő, hanem a tanár, ő az, aki a társadalmi értékek, normák, elvárások, megtestesítője. A kortárscsoportok alakulásának színtere az iskola.

Amikor a másodlagos szocializáció színtere kiesik

Ez az identitásokat próbálgató, kortársakhoz kötődő, szülei értékeit megkérdőjelező félig gyerek, félig felnőtt rekedt három hónapra egy fedél alá a szüleivel, akikről éppen leválni készül.

Izgatottan várom, milyen kutatások fognak születni a témában, egyelőre csak a tapasztalatok böngészése nyújt izgalmas információkat arról, hogy ki hogy küzdött meg ezzel az időszakkal. Mivel egyelőre csupán három hónapról volt szó, felfogható úgy is, mint egy szociálpszichológiai kísérlet, vagy egy gyorstalpaló önismereti tanfolyam mind a serdülő, mind a szülő számára. Nem feltétlenül kellett katasztrófaként megélni a helyzetet, bár az alapból konfliktusokkal terhelt életszakaszt egy nem várt esemény, háromhavi összezártság és digitális oktatás koronázta meg. A fent említett kutatás szerint a tizenéves gyerekek döntő többsége képes megbeszélni problémáit egyik vagy másik szülőjével, és meglehetősen támogatónak éli meg családját. Igaz, az életkor előre haladtával ez a kapcsolat gyengül.

Saját praxisomból szemezgetve sokféle megküzdési stratégiával találkoztam:

Van, aki teljesen hátat fordított a konvencionális viselkedésnek, bojkottálta az online oktatást – vagyis a szülőt, aki közvetítette felé az elvárást, hogy tanuljon. Talán az egész digitális oktatás legszörnyűbb velejárója, hogy azt a feladatot, amit a tanárnak kéne ellátnia, most a szülő vette át. A tekintélyelvűséget egy tanártól még csak-csak, de a szülőktől már semmi esetre sem fogadja el a serdülő. A szülő viszont elég eszköztelenül áll a kamaszodó gyerek felett, így sajnos megszaporodtak a pofonok, fenyegetőzések, becsmérlő megjegyzések, vagyis szakszóval, a bántalmazás.

Van, aki nem tanult ugyan egy betűt sem, de kreativitása szárnyra kapott, zenét szerzett vagy rajzfilmet készített.

Találkoztam olyannal, aki teljesen izolálódott a családjától, bevonult a szobájába, és étkezni is csak akkor járt ki, ha a többiek már levonultak az étkezőből.

Olyan is akadt, aki fogta magát, elkötözött az anyjától, ritkán látott apjához.

Természetesen sok olyan családot ismerek, ahol tulajdonképpen jól sült el a dolog, volt idő közös kutyasétáltatásra, családi kirándulásra, Monopoly-bajnokságra. Remélem, összességében ők vannak többségben.

Nem mindegy, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben ki menniyre ellátott infokommunikációs eszközökkel. Egy törött képernyőjű ócska mobilon nemcsak az online órákba nehéz bekapcsolódni, de sajnos bármilyen szociábilis az illető, többnyire kimarad a fergeteges karanténpartikból. Kortárskapcsolatokat tekintve jobban jártak azok, akik megfelelő digitális felszereltséggel bírnak.

Ami egyértelműen a digitális oktatás javára írható, hogy a legtöbb serdülő végre kialudhatta magát. Napi másfél-két órával többet aludtak karantén idején, mint egy átlagos hétköznapon.

A szociálisan szorongó fiatalok jól érezhették magukat. Nem kellett az osztály előtt felelni, kenyeret kérni a pékségben, buszra szállni. Ők azok, akik nehezen küzdenek most meg a nyitással.

Már nevet is kaptak a most serdülő gyerekek: karantinik. Őszintén remélem, a karantén nem egy egész életet meghatározó alapélmény lesz a teljes generáció számára, amihez hozzá kell majd szokniuk, hanem egy háromhónapos kuriózum marad az életükben, amiről szívesen mesélnek majd az unokáiknak.

pixabay.com