Együtt leszünk család.

A gyerekeink agresszió tanulásának kulcsa a kezünkben van

Óvodás, kisiskolás, sőt kamasz gyerekek szülei gyakran keresnek meg azzal a problémával, hogy gyermekük képtelen az indulatait kordában tartani. Az utóbbi időben rászoktam, hogy felteszek ilyenkor néhány kérdést:

        Mit tesz ön, ha egy hosszú sorban áll, és valaki befurakodik ön elé?

A szülők értik a kérdést. Lesütött szemmel vallják meg: előfordult már, hogy nem éppen a legkedvesebb szavakkal illették a személyt.

- Hirdetés -

- Hirdetés -

        Történt már önnel olyan, hogy másfél óra ügyintézés után még mindig csak falakba ütközött? Hogy reagált ön az ügyfélszolgálatos munkatárs elutasító válaszára?

Hát persze, hogy ilyenkor mi, felnőttek is kiakadunk, és bizony előfordul, hogy mérgünkben melegebb éghajlatra küldjük a tolakodó vásárlót / a segíteni képtelen ügyfélszolgálatost / a bunkó szomszédot / az érzéketlen orvost stb. Mindig a másikban van a hiba, nekünk pedig mindig igazunk van!

- Hirdetés -

Lehet, hogy igazunk van, de miért hisszük azt, hogy ezeknek a helyzeteknek az egyetlen megoldása a másik ember ellen elkövetett verbális agresszió? Nagyon szomorú a körkép, ha generációnk indulatkezelési kompetenciáit tanulmányozom…

- Hirdetés -

        És mit tesz ön, amikor a gyermeke nagyon felbosszantja?

A szülők ezt a kérdést is jól értik. A nevelési elvekből szerencsére kezd kikopni a bántalmazás, mint hatékony nevelési eszköz kultúrája, de mérgünkben sok-sok ártalmas dolgot elkövetünk gyerekeink ellen. A tehetetlen düh hevében kiabálunk, megalázzuk a gyereket („Normális vagy?” „Én ilyen rossz gyereket még nem láttam!” stb.) végső esetben megütjük.

Én ugyan szidhatom a buszvezető anyját, amikor az orrom előtt csukja be az ajtót, és bármit a gyerekem fejéhez vághatok mérgemben, de elvárom, hogy a gyerekem ne kiabáljon a testvérével, pláne ne a szüleivel! Akkor se, ha úgy érzi, igazságtalanság érte.

Vagy ez kettős mérce lenne?

A szociálpszichológiában ma már evidencia, hogy a modellkövetésnek kiemelkedően fontos szerepe van abban, hogy egy kisgyermek mennyire mutat agresszív viselkedést.

De mi is az az agresszió?

Az agresszív viselkedés célja mindig az, hogy ártsunk valakinek.

Instrumentális agressziónak hívjuk, amikor az erőszakot eszközként használjuk arra, hogy egy célt elérjünk. Ha a gyerek egy kívánatos játék megszerzésének céljából veri el játszópajtását, instrumentális agresszióról beszélünk. Azok a gyerekek, akik azt tapasztalják, hogy erőszakosnak lenni kifizetődő (mert pl. megszerzik a kívánt játékot), gyakrabban fognak agresszív magatartást mutatni.

Érzelmi agresszióról akkor beszélünk, ha valakit egyszerűen bántani akarunk. Ilyen, amikor felbosszantanak és elönt a pulykaméreg. Nem mérlegelem, mi hasznom van abból, ha leüvöltöm a másik fejét, egyszerűen csak tombol bennem a vágy, hogy így tegyek. A frusztráció-agresszió hipotézis szerint, ha bármiféle frusztráció ér, hajlamosak vagyunk agresszióval reagálni. Ha egy nagyhatalmú ember (mondjuk a szülő, tanár) okozza a frusztrációt, jobb nem felé irányítani haragunkat, hanem egy biztonságosabb, gyengébb fél irányába. A veszekedő szülők gyereke az apja helyett a kishúgát fogja bokán rúgni. Frusztrációt gyakorlatilag bármi okozhat: ha túl meleg van, ha fáj a fejünk, ha nem sikerül egy feladat. Rosszkedvűen sokkal hajlamosabbak vagyunk erőszakos fellépésre.

Az agresszió kialakulásának számtalan (genetikai, kulturális, idegrendszeri, észlelési) oka van, ezek közül a modellkövetéses tanulást szeretném most kiemelni.

Albert Bandura 1961-es kísérletsorozata nagy tanulsággal szolgál:

Óvodáskorú gyerekek egy csoportja végignézte, ahogy egy jól öltözött felnőtt ütlegel, rugdos, dobál egy nagy gumibabát. Egy másik csoport békés mesét nézett, a harmadik csoport pedig filmen nézte végig, ahogy egy rajzfilmfigura bántalmazza a gumibabát. Később a gyerekeket egy szobába terelték, ahol a sok játék között az ominózus Bobo baba is megtalálható volt. Nem túl meglepő, hogy az agresszív felnőttet néző gyerekek maguk is elkezdték bántani a babát. Kisebb mértékben, de a rajzfilmfigura agresszióját is utánozták a gyerekek, legkevésbé pedig a barátságos mesét néző óvodások köre viselkedett erőszakosan. Úgy tűnik, minél közelebb áll hozzánk az agresszor (hasonlít ránk, szeretjük őt), annál inkább hajlamosak vagyunk utánozni a viselkedését.

Bandura kísérletének egyik változatában az agresszív felnőtt a tombolást követően jutalmat vagy büntetést is kapott, avagy nem kapott semmit. Nem meglepő, ha a gyerekek azt látták, hogy az agressziót még jutalmazzák is, nagyobb valószínűséggel jelent meg agresszív magatartás. Legkevésbé azok a gyerekek viselkedtek erőszakosan, akik azt látták, hogy az agresszív felnőtt valamiféle büntetésben részesül. Itt utalnék vissza az instrumentális agresszióra: már a gyerekek is elemzik, hogy megéri-e erőszakosan viselkedni. Ha egy kislány otthon azt tapasztalja, hogy valahányszor anya leüvölti apa fejét, apa kezesbárány lesz, aki főz, mos, takarít, könnyen levonható az a következtetés, hogy kiabálással elérem a célom, én is kiabálni fogok a barátnőmmel. A gyerekek az azonos nemű szülő viselkedésmintáját építik be legkönnyebben saját viselkedésükbe.

Arra most nincs keret, hogy kitérjek a médiából áradó agresszió hatásaira. Az óránként átlagosan 33 agresszív tett látványa a tévében (1989-es amerikai adat) eltompítja gyermekeink érzékelését, közönyössé válnak mások szenvedése iránt.

A következtetés logikus: érdemes górcső alá venni saját indulatkezelési stratégiáinkat. Ha a gyerek agresszív modelleket lát, az agresszió elfogadható lesz számára, mi pedig nem igazán csodálkozhatunk, ha azzal szembesülünk, hogy a valaha oly bűbájos csemeténk akár velünk, akár a kortársakkal szemben agresszíven lép fel.

freepik.com

- Hirdetés -

Szólj hozzá